Két kultikus banda, két jó lemez (Clutch: From Beale Street To Oblivion, Unsane: Visqueen)
A Clutch-ot fesztiválszervezők figyelmébe ajánlom, jobban járnának/járnánk vele, mint a kifáradt ex-sztárokkal és a harmadvonalbeli neopop szemetekkel.
A marylandi fickók új lemezükön szépen summázták, miféle is a clutch-i rockzene: fogni kell a punk nyersességét, a metál energiáját, a stoner rock és a James Brown-i funk lazaságát és mindehhez rengeteg igazi, őserejű bluest kell keverni, meg southern rockot. Nem árt továbbá egy olyan elképesztő hanggal bíró vokalista, mint esetünkben Neil Fallon, aki néha még a harmonikára is rátenyerel és kellőképp elgondolkodtató dolgokat mond, amikor kiszalad a szájábul a hang.
A Clutch From Beale Street legújabb lemeze a To Oblivion nem fog csalódást okozni a híveknek, annak ellenére sem, hogy visszavettek egy kicsit a Robot Hive/Exodus energikus, nyers hangzásából. Tökéletes a hangulat, lazaság, hammond-orgona és fülbemászó, slágeres, de egyáltalán nem popos dalok. A zenekarral továbbra sem lehet melléfogni, ezt bizonyítják többek között az olyan dalok, mint a blues-os, soul-os Electric Worry vagy a Blast Tyrant lemezük világát idéző Opossum Minister. Vagy akármelyik. Attól tartok, hogy a Clutch-nak nincs rossz dala. Fesztiválszervezők figyelmébe ajánlom, jobban járnának/járnánk vele, mint a kifáradt ex-sztárokkal és a harmadvonalbeli neopop szemetekkel. Tessék Clutch-koncertet szervezni, ne csak a hülyeség menjen!
Az Unsane-es srácok sem ma kezdték a torzítópedálokat taposni. És szerencsére mára sem hagytak fel eme jó szokásukkal, ahogyan a jó lemezek készítésével sem. Például a Visqueen is ilyen. Senki se várjon persze egy új Scattered, Smothered And Covered-et, azt a zseniális albumot nem lehet megismételni. És a New York-iak szerencsére nem is törekszenek erre. Felnőttebbek, érettebbek lettek. A basszus ugyan még mindig irracionálisan torz, és Chris Spencer ugyanúgy üvölt, mint eddig – mégis melodikusabb lett a muzsika. A nyitó, lélekkarmoló Against The Grain (ami talán az egyik legjobb valaha írt Unsane-szám) tremolós nyújtásai végigkísérik a lemezt. Olyan keresetlenül és fájón őszinte pillanatokba torkollva, mint az Only Pain, vagy akár olyan lazaságokba, mint a szájharmonikával dúsított This Stops At The River. És néha olyan meglepő dolgokba, mint amilyeneket a lemezt záró East Broadway-ben hallhatunk. Kár volna lelőni a poént, nem is teszem. Aki szereti a kemény, zajos, fájdalmasan őszinte és mégis fogós zenét, annak javallott.
Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 7. számában.
http://ikhok.elte.hu
A marylandi fickók új lemezükön szépen summázták, miféle is a clutch-i rockzene: fogni kell a punk nyersességét, a metál energiáját, a stoner rock és a James Brown-i funk lazaságát és mindehhez rengeteg igazi, őserejű bluest kell keverni, meg southern rockot. Nem árt továbbá egy olyan elképesztő hanggal bíró vokalista, mint esetünkben Neil Fallon, aki néha még a harmonikára is rátenyerel és kellőképp elgondolkodtató dolgokat mond, amikor kiszalad a szájábul a hang.
A Clutch From Beale Street legújabb lemeze a To Oblivion nem fog csalódást okozni a híveknek, annak ellenére sem, hogy visszavettek egy kicsit a Robot Hive/Exodus energikus, nyers hangzásából. Tökéletes a hangulat, lazaság, hammond-orgona és fülbemászó, slágeres, de egyáltalán nem popos dalok. A zenekarral továbbra sem lehet melléfogni, ezt bizonyítják többek között az olyan dalok, mint a blues-os, soul-os Electric Worry vagy a Blast Tyrant lemezük világát idéző Opossum Minister. Vagy akármelyik. Attól tartok, hogy a Clutch-nak nincs rossz dala. Fesztiválszervezők figyelmébe ajánlom, jobban járnának/járnánk vele, mint a kifáradt ex-sztárokkal és a harmadvonalbeli neopop szemetekkel. Tessék Clutch-koncertet szervezni, ne csak a hülyeség menjen!
Az Unsane-es srácok sem ma kezdték a torzítópedálokat taposni. És szerencsére mára sem hagytak fel eme jó szokásukkal, ahogyan a jó lemezek készítésével sem. Például a Visqueen is ilyen. Senki se várjon persze egy új Scattered, Smothered And Covered-et, azt a zseniális albumot nem lehet megismételni. És a New York-iak szerencsére nem is törekszenek erre. Felnőttebbek, érettebbek lettek. A basszus ugyan még mindig irracionálisan torz, és Chris Spencer ugyanúgy üvölt, mint eddig – mégis melodikusabb lett a muzsika. A nyitó, lélekkarmoló Against The Grain (ami talán az egyik legjobb valaha írt Unsane-szám) tremolós nyújtásai végigkísérik a lemezt. Olyan keresetlenül és fájón őszinte pillanatokba torkollva, mint az Only Pain, vagy akár olyan lazaságokba, mint a szájharmonikával dúsított This Stops At The River. És néha olyan meglepő dolgokba, mint amilyeneket a lemezt záró East Broadway-ben hallhatunk. Kár volna lelőni a poént, nem is teszem. Aki szereti a kemény, zajos, fájdalmasan őszinte és mégis fogós zenét, annak javallott.
Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 7. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
