Szabadság

A tanácsadó szobájába belépett egy lélegzetelállítóan szép férfi. Szőke, hullámos haj, tiszta kék szem, fényes bőr, és a teste mint egy antik szoboré. Biztos megsúgták neki, hogy szabadidejében festeget, és azért jött, hogy megkérje, készítsen róla képet. Ez az egyetlen logikus magyarázat arra, hogy miért tűnik fel egy élő ideál olyan helyen, ahova az emberek csak a nyűgjeikkel jönnek. Szinte sugárzott róla a tökéletesség - a ruhája, a cipője, és még az udvarias mosolya is világít – minden mozdulatát körülveszi egy láthatatlan szépségverseny ünnepi kísérőzenéje.

Kezet fogtak. Mivel teljesen el volt foglalva azzal, hogy ne bámulja meg tátott szájjal, elfelejtette hellyel kínálni. A szép férfi azonban nem zavartatta magát, és leült a fotelba.

– Azért jöttem, mert egy ismerősöm azt mondta, maga a legokosabb ember, akit ismer.
A tanácsadó észbe kapott, és elfoglalta a helyét a klienssel szemben. Csak nem hízelegni akar ez a Dávid szobor? De a férfi csak ült közömbös arccal, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki képes lenne hízelegni bárkinek is.
– Értem. Ez nagyon kedves tőle. Ezek szerint valamilyen problémával keresett fel?

Ezt mellesleg el sem tudta képzelni. Egy fikarcnyit sem látszott megviseltnek, aggodalmasnak vagy levertnek, legfeljebb csak kissé kifejezéstelen volt a gyönyörű arca.

– Igen, egy nagy problémával.
– Természetesen hallgatom.
– Nos. Az a problémám, hogy túl gyönyörű vagyok.

A tanácsadó szerencsére már ült, így nem volt alkalma hanyatt esni. Minden erejével próbálta megfékezni gúnyos szájrángását.

– Ühüm. Túl gyönyörű. Körül tudná írni kicsit részletesebben, miért is jelent ez önnek nagy problémát?
– Mindenki vonzódik hozzám. Nők is, férfiak is. Mintha valami félisten lennék.

A tanácsadó bólintott. Micsoda egoista.

– Értem. Pontosan mi okoz gondot ezzel kapcsolatban?

Most a szépségen volt a sor, hogy gúnyos mosolyt villantson a tanácsadóra, és előre dőlt felé.

– Képzelje csak el: minden ismerősöm számára én vagyok a legszebb ember, akivel valaha találkozott. Nem tudom, hogy kell barátkozni, mert ragadnak rám az emberek, ha akarom, ha nem. Soha életemben nem udvaroltam nőnek, ők udvarolnak nekem. Ha van barátnőm, megeszi a féltékenység, anélkül, hogy bármi okot adnék rá. Ha elmegyünk valahova, az egész szórakozóhely szeme kocsányon lóg. A barátaim alig tudnak ismerkedni, mert alighogy behoznak egy új barátnőt a társaságba, az mindjárt rám kezd bambulni. Remek a mozgásom és szépen nevetek. Ízlésesen öltözködöm, feltűnő a kisugárzásom. Szerintem humorom is van, de erről senki nem tud semmit, mert soha nem jutok el odáig, hogy kiderüljön. A legtöbb ember nem is hallja, amit mondok, csak néz... néz... néz.

A tanácsadó megpróbált együttérző arcot vágni.

– Tehát úgy gondolja, csak a külseje miatt szeretik, és a belsejével nem foglalkoznak.
– Nem, azt gondolom, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem foglalkoznak velem.
– Ugyanis?
– Mert mindenki azt várja tőlem, hogy szép legyek, és senkit nem érdekel, én mit várok magamtól, még engem sem. Tulajdonképpen én sem szeretem magamat, mert mást se csinálok egész nap, mint szép vagyok.
– Nem próbálta még... hm... kicsit elhanyagolni a külsejét?
– Nem.
– És vajon miért nem?
– Kezdetben, mert én is úgy gondoltam, lehetetlen, hogy én ne legyek gyönyörű. Aztán bosszúból.

A tanácsadó megrándult.

– Rájöttem, hogy baromi dühös vagyok minden családtagomra, barátnőmre és barátomra, amiért elvárja tőlem, hogy szép legyek, és utána még valahol utál is érte és egoistának tart. Igazából most már csak azért is túl akarok ragyogni mindenkit, ha már nem képesek a hülye kisugárzásom mögé nézni.
– És tulajdonképpen mit tudok én segíteni ebben?
– Azt mondták, hogy maga OKOS.
A tanácsadó felsóhajtott.
– Valóban?
– Látja, ez a lényeg. Ezért vagyok itt. Mert én szép vagyok, maga meg okos. Magát nem idegesíti, hogy okos? Hogy az emberek csak úgy emlegetik, hogy maga a legokosabb, akit ismernek?

Nem válaszolt.

– Na látja. Magának biztos mindig könyvet vesznek születésnapjára, nekem meg a szemem színéhez illő inget. Maga okos, én meg gyönyörű, ez egyértelmű, de valahol mégis tévedés, nem? Nekem állandóan szépnek kell lennem, magának meg állandóan okosnak. Látja, még a szakmája is az, hogy okos. Maga sosem akart színész lenni vagy műkörmös vagy valami?
– Hova akar kilyukadni?
– Magának nem szűk már ez az okosság? Jól érzi magát benne? Nem érzi néha azt, hogy legszívesebben letépné magáról? Mondja, hogy igen. Próbáltam már beszélni erről egy haverommal, aki meg a nagy kreatív, csak úgy becézik, McGuiver, egy fogkeféből is helikoptert csinál. Kérdeztem tőle, nem unja-e, hogy ilyen ügyes, de csak nézett.
– Szóval nem azért jött, hogy tanácsot adjak.
– Azért jöttem, mert gondoltam, egy cipőben járunk.
– És mi a javaslata?
– Szerintem adhatnék magának tanácsot.
– Nekem?! Tanácsot…?
– Pontosan.

A tanácsadó hosszasan bámult maga elé, aztán kezet nyújtott.
– Igen, azt hiszem, az mindkettőnknek jót tenne.

Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 7. számában.
http://ikhok.elte.hu