Ki a hülye állat?
hétköznapok, 2006. október
A mostani, kardcsörtető közhangulat nem támogatja az amúgy is ingatag alapon álló emberszeretetemet. A híres angol tudós, Desmond Morris szavai jutnak eszembe. Azt mondta, elég sok évbe telt a második világháború után, amíg az állatok szintjére tornászta magát a szemében az emberi nem.
Oda pedig még mindig nem jutottunk el, hogy felsőbbrendűségünk tudatát levetkőzzük. Hallok például mindenféle tudományos magyarázatot arra, hogy az emberszabású majmok miért nem beszélnek: egyesek azzal magyarázzák, hogy az állkapcsuk nem olyan szögben áll, mint az emberé, mások azt tartják, hogy nem képesek ilyen szintű absztrakcióra. Nekem meg, laikusnak, az jut eszembe, hogy azért nem tudnak az emberszabású majmok, meg semmilyen majmok se beszélni, mert ha tudnának, az ember már réges-rég agyonverte volna őket. Mindet. Nem hülyék ezek, nem akartak a legveszélyesebb és legerőszakosabb földlakóval konkurálni. Valószínűnek tartom, hogy például a gorilla sem csak azért él a dzsungel mélyén, mert ott olyan kényelmes neki, hanem mert ott jó távol van az embertől.
Vagy például itt van a polip. Úgy értem, nem itt, hanem a tengerben. Vizsgálták, és rájöttek, hogy igen okos jószág, fejlett, nagy darab aggyal. Volt olyan kísérleti példány, amelyik gond nélkül megtanulta a szorzótáblát, és egy speckó nyomógombos ábécé segítségével bizonyos szinten beszélgetni is lehetett vele. Egy polippal. Látszólag semmi sem indokolja, hogy egy polipnak, amelyik, eddigi információink szerint azzal tengeti napjait, hogy a tengerfenéken matat rákok után, ilyen képességei legyenek. De ki tudja, hogy mi zajlik a tengerek mélyén? Néha-néha előkerülnek onnan elképesztő lények (vagy legalább is a maradványaik), és annyi. Mi van, ha odalent van, mondjuk, a polipok társadalma? Vagy a fene tudja miké? Jó volna megélni ezeknek a terra incognitáknak a feltárását. Bár lehet, hogy még jobb, ha nem férünk hozzájuk. Addig legalább békében élhetnek azok, amik ott élnek.
De nem kell olyan messzire mennünk, hogy intelligens létformákkal létesíthessünk kapcsolatot. Elég csak, mondjuk, az udvarra kimenni. A macskákról sokan azt tartják – olyanok, akik nem tartják (vagy rosszul tartják) –, hogy önző, lusta, és egyáltalán, antiszociális, sunyi lény, amelyik simogatásért és ingyenkajáért van az ember mellett. Ez persze nem igaz. A macska a szuverenitás mintapéldája. A kutya úgy van konfigurálva, hogy szeresse a gazdáját, amíg csak lehet. A macska eldönti, hogy "gazdája" (e szó nem is a leghelyesebb) megérdemli-e, hogy megszeresse. Ehhez először is elengedhetetlen, hogy figyeljünk rá. A macska mindig kifejezi vágyait, de a saját kommunikációs rendszerével. Ha látja, hogy nem értjük, nem foglalkozunk vele, akkor ő sem fog velünk. És körülbelül igaza is lesz. Hiszen milyen jogon várhatnánk el tőle, hogy szeressen minket, csak úgy? Ha nem látjuk meg, hogy farka hátracsapásával azt mondja, hogy most egyedül akarok lenni, füle mozgatásával meg azt, hogy gyere ide, akkor mi milyen jogalapon várjuk el tőle, hogy a mi jelzéseinket megértse? Egyébként az a kemény, hogy ő, velünk ellentétben, általában megérti a másikat. Minket. Csak nem köti az orrunkra.
A körülöttünk élő állatok sokkal alaposabban megfigyelnek minket, mint gondolnánk. Kénytelenek, hiszen létük tőlünk függ. Sajnos. Sőt, továbbmegyek egyáltalán nem megalapozott, csapongó eszmefuttatásomban: szerintem az állatok egymás közt is megbeszélik a dolgokat. Példa: nyírom a kertben a füvet, mert jófej vagyok. Indulok a gazos rész ellen, amikor arra leszek figyelmes, hogy a házfalra felszaladt vagy harminc pók. Nem menekülnek el, csak ott ülnek, szemmel láthatóan várják, hogy végezzek, és visszamehessenek a helyükre. Nehogy már mindegyik pók onnan a fűből kiszúrjon engem, és mindegyiknek az jusson eszébe, hogy majd jön ez a csávó a fűnyíróval, ami nekem rossz lesz, ezért felülök a házfalra, megvárom, amíg elmegy! Tuti, hogy valamelyikük előre leadta a drótot. Talán már átélte egyszer a dolgot, és véletlenül nem a kertbe kezdett el szaladni, hanem fölment a házfalra. Aztán elmondta a lakossági fórumon a többieknek, hogy ez lesz a nyerő, és legközelebb már csoportosan zúztak fel oda. Elismerem, nehéz lenne ezt bebizonyítani, sőt, valahogy megmérni egyáltalán az állatok képességeit.
Az állati intelligencia mérése alapból necces dolog: attól, hogy az egyik kutya gyorsabban találja meg az elrejtett csontot, vagy előbb jön rá, hogy miket kell egymás után tennie hogy kaját vagy simogatást kapjon, egyáltalán nem biztos, hogy intelligensebb, mint az, amelyik erre nem jön rá, vagy nincs kedve a hülye feladatokat megcsinálni. Lehet, hogy ez utóbbi kutya sokkal érdekesebb dolgokat gondol a fejében, de mi arra nem fogunk rájönni tesztekkel. Nem hiszem, hogy az állatok nagy része suttyóbb lenne nálunk. Más fogalomrendszerben, más szisztémában működnek, mint mi.
Az ember kényszert érez arra, hogy felsőbbrendűségét hangoztassa, mivel igazolnia kell maga előtt a természet elképesztő mérvű kizsákmányolását. Ezt nem siránkozva mondom, hiszen ez van, ez ellen így hirtelen nemigen lehet sokat tenni. De legalább legyünk vele tisztában. És annyit bármikor megtehetünk, hogy összebarátkozunk a macskával.
Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 2. számában.
http://ikhok.elte.hu
Oda pedig még mindig nem jutottunk el, hogy felsőbbrendűségünk tudatát levetkőzzük. Hallok például mindenféle tudományos magyarázatot arra, hogy az emberszabású majmok miért nem beszélnek: egyesek azzal magyarázzák, hogy az állkapcsuk nem olyan szögben áll, mint az emberé, mások azt tartják, hogy nem képesek ilyen szintű absztrakcióra. Nekem meg, laikusnak, az jut eszembe, hogy azért nem tudnak az emberszabású majmok, meg semmilyen majmok se beszélni, mert ha tudnának, az ember már réges-rég agyonverte volna őket. Mindet. Nem hülyék ezek, nem akartak a legveszélyesebb és legerőszakosabb földlakóval konkurálni. Valószínűnek tartom, hogy például a gorilla sem csak azért él a dzsungel mélyén, mert ott olyan kényelmes neki, hanem mert ott jó távol van az embertől.
Vagy például itt van a polip. Úgy értem, nem itt, hanem a tengerben. Vizsgálták, és rájöttek, hogy igen okos jószág, fejlett, nagy darab aggyal. Volt olyan kísérleti példány, amelyik gond nélkül megtanulta a szorzótáblát, és egy speckó nyomógombos ábécé segítségével bizonyos szinten beszélgetni is lehetett vele. Egy polippal. Látszólag semmi sem indokolja, hogy egy polipnak, amelyik, eddigi információink szerint azzal tengeti napjait, hogy a tengerfenéken matat rákok után, ilyen képességei legyenek. De ki tudja, hogy mi zajlik a tengerek mélyén? Néha-néha előkerülnek onnan elképesztő lények (vagy legalább is a maradványaik), és annyi. Mi van, ha odalent van, mondjuk, a polipok társadalma? Vagy a fene tudja miké? Jó volna megélni ezeknek a terra incognitáknak a feltárását. Bár lehet, hogy még jobb, ha nem férünk hozzájuk. Addig legalább békében élhetnek azok, amik ott élnek.
De nem kell olyan messzire mennünk, hogy intelligens létformákkal létesíthessünk kapcsolatot. Elég csak, mondjuk, az udvarra kimenni. A macskákról sokan azt tartják – olyanok, akik nem tartják (vagy rosszul tartják) –, hogy önző, lusta, és egyáltalán, antiszociális, sunyi lény, amelyik simogatásért és ingyenkajáért van az ember mellett. Ez persze nem igaz. A macska a szuverenitás mintapéldája. A kutya úgy van konfigurálva, hogy szeresse a gazdáját, amíg csak lehet. A macska eldönti, hogy "gazdája" (e szó nem is a leghelyesebb) megérdemli-e, hogy megszeresse. Ehhez először is elengedhetetlen, hogy figyeljünk rá. A macska mindig kifejezi vágyait, de a saját kommunikációs rendszerével. Ha látja, hogy nem értjük, nem foglalkozunk vele, akkor ő sem fog velünk. És körülbelül igaza is lesz. Hiszen milyen jogon várhatnánk el tőle, hogy szeressen minket, csak úgy? Ha nem látjuk meg, hogy farka hátracsapásával azt mondja, hogy most egyedül akarok lenni, füle mozgatásával meg azt, hogy gyere ide, akkor mi milyen jogalapon várjuk el tőle, hogy a mi jelzéseinket megértse? Egyébként az a kemény, hogy ő, velünk ellentétben, általában megérti a másikat. Minket. Csak nem köti az orrunkra.
A körülöttünk élő állatok sokkal alaposabban megfigyelnek minket, mint gondolnánk. Kénytelenek, hiszen létük tőlünk függ. Sajnos. Sőt, továbbmegyek egyáltalán nem megalapozott, csapongó eszmefuttatásomban: szerintem az állatok egymás közt is megbeszélik a dolgokat. Példa: nyírom a kertben a füvet, mert jófej vagyok. Indulok a gazos rész ellen, amikor arra leszek figyelmes, hogy a házfalra felszaladt vagy harminc pók. Nem menekülnek el, csak ott ülnek, szemmel láthatóan várják, hogy végezzek, és visszamehessenek a helyükre. Nehogy már mindegyik pók onnan a fűből kiszúrjon engem, és mindegyiknek az jusson eszébe, hogy majd jön ez a csávó a fűnyíróval, ami nekem rossz lesz, ezért felülök a házfalra, megvárom, amíg elmegy! Tuti, hogy valamelyikük előre leadta a drótot. Talán már átélte egyszer a dolgot, és véletlenül nem a kertbe kezdett el szaladni, hanem fölment a házfalra. Aztán elmondta a lakossági fórumon a többieknek, hogy ez lesz a nyerő, és legközelebb már csoportosan zúztak fel oda. Elismerem, nehéz lenne ezt bebizonyítani, sőt, valahogy megmérni egyáltalán az állatok képességeit.
Az állati intelligencia mérése alapból necces dolog: attól, hogy az egyik kutya gyorsabban találja meg az elrejtett csontot, vagy előbb jön rá, hogy miket kell egymás után tennie hogy kaját vagy simogatást kapjon, egyáltalán nem biztos, hogy intelligensebb, mint az, amelyik erre nem jön rá, vagy nincs kedve a hülye feladatokat megcsinálni. Lehet, hogy ez utóbbi kutya sokkal érdekesebb dolgokat gondol a fejében, de mi arra nem fogunk rájönni tesztekkel. Nem hiszem, hogy az állatok nagy része suttyóbb lenne nálunk. Más fogalomrendszerben, más szisztémában működnek, mint mi.
Az ember kényszert érez arra, hogy felsőbbrendűségét hangoztassa, mivel igazolnia kell maga előtt a természet elképesztő mérvű kizsákmányolását. Ezt nem siránkozva mondom, hiszen ez van, ez ellen így hirtelen nemigen lehet sokat tenni. De legalább legyünk vele tisztában. És annyit bármikor megtehetünk, hogy összebarátkozunk a macskával.
Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 2. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
