Furcsállom azokat az embereket, akik szükségét érzik, hogy veszélynek tegyék ki az életüket. Ennyire unatkoznak, vagy ennyire nem tartják értéknek személyes biztonságukat? Vagy mindkettő?
Már a hegymászók iránti, szinte kötelező áhítatot sem értettem, amikor magyarok is megmászták a Himaláját. És akkor mi van? A hegymászás az értelmetlen foglalatosságok egyike a földön. Valaki elkezd felmászni egy magaslatra, hatalmas küzdelem és sok-sok pénz árán, s ha nem hal bele, felér a tetejére. És ennyi. Utána lejön. Remek. Bizonyára valami fals romantikát képzelnek ebbe azok, akik űzik, vagy csak űznék, holott a Himalája megmászására komplett üzletág települ. A különböző szinteken különböző cégek bérlik a hegyet, adják az oxigénpalackot, dzsekit, kaját pénzért, mint valami kihelyezett szakboltban. Az utat pedig irdatlan mennyiségű szemét (nemrég hallottam, egy környezettudatos brigád azért szervez expedíciót, hogy a felhalmozódott dzsuva legalább egy részét lehozza), és szerencsétlenül járt hegymászók hullái szegélyezik. Roppant romantikus. Az pedig a hab a tortán, hogy a cucc nagy részét cipelő serpa simán felmászik oxigénpalack és pufikabát nélkül, miközben szerényen mosolyog az orra alá.
Ennyi idő és energia-befektetés igazán eredményezhetne valami kreatívabb, hasznosabb, értelmesebb dolgot. De az úgynevezett "extrém sportok" általában nem szoktak. Az ilyesmik művelői a saját magánbejáratú játszóterüknek tekintik a földgolyót. Minden csakis azért van, hogy szórakozzunk, az egész világ és az egész élet. Minden csak díszlet. Például a Párizs-Dakar rallynál kevés bunkóbb eseményt tudok elképzelni. Van egy sivatag, a maga élővilágával (igen, van neki), amelyik eddig abban reménykedett, hogy szélsőséges éghajlati viszonyai miatt talán nyugton hagyja a legkártékonyabb állat, az ember. De nem, odamegy a sok tapló motorozni meg autózni, a szerencsétlen ott élő állatokat idegbajba sodorva.
Vehetjük akár a búvárkodást is. A tengereknek és óceánoknak az a része, ahol van valami látnivaló, meleg a víz, és kevés a veszély, elhanyagolható az egészhez képest. Ilyenek általában a korallzátonyok, vagy más partközeli, dús élővilágú mikrokozmoszok. Most képzeljük el, ha csak minden harmadik búvár letör egy kis korallt, kábé húsz éven belül hírmondó sem marad ebből a fajta élőlényből a világon. Egyébként pedig a biológusok szerint, ha választani lehet, hogy egy erdőből katonai gyakorlótér vagy turistaparadicsom legyen (mondjuk, búvároknak), gondolkodás nélkül a katonáknak adnák. Ők néha áthajtanak tankkal egy-egy pockon, de aztán hetekig-hónapokig oda se mennek, és nem is engednek be senkit. Egy turistaparadicsom építése viszont azzal kezdődik, hogy mindent lebuldózereznek porig. Aztán lebetonozzák, környezetidegen növényekkel ültetik be, és azt a pár bátrabb őshonos élőlényt (rovart, madarat), amelyet nem sikerült elűzni, folyamatosan irtják.
Néha fordítva történik a dolog, ahogy, azt hiszem, Nigériában esett meg nemrég. Egy nagyokos kitalálta, hogy ott legyen a szépségkirálynő-választás, mert mennyire frankó lesz a lenyugvó afrikai nap, meg a sok "nyomoronc feka" háttérnek a csinos csajokhoz. Csak az esemény közben kitört a polgárháború, és a sztárok alig tudtak elpucolni az országból. A díszlet visszalőtt.
De nem is kell olyan messzire mennünk őrjítő példáért. A gyorsasági motorok hangja az összes nem süket, jobb érzésű embert a halálba kergeti. Olyasmi visítást produkálnak, mint amikor egy különösen nagy hangú egérnek rálép a tökére egy elefánt. Mi élvezet lehet abban a száguldásban, amikor már összemosódik a táj, nem érzékelünk a külvilágból semmit (a sebességet sem), viszont egyetlen apró figyelmetlenség, egy kósza olajfolt elég ahhoz, hogy a belső szerveinkkel fessük újra az aszfaltot? De ha még csak magukat veszélyeztetnék.
Keresik a veszélyt, mi? De miért, ez a nagy kérdés. Annyira érdektelen, üres és unalmas az élet, hogy "ki kell próbálnunk határainkat", meg veszélyt kell keresni? Egy szociológiai tanulmány szerint, ha kitör valahol a háború, megdöbbentően visszaesik az öngyilkosságok száma. Elgondolkodtató.
Ha valaki vészhelyzetben van, fél, és mégis megállja a helyét, na, az igen, az valami. De amúgy nem más, csupán nihilizmus. Meg jó nagy adag magamutogatós kivagyiság. Teniszezni snassz, biciklivel lezúgni egy gleccseren extrém sport. Mert megtehetem, mindent megtehetek, én, bakker, biciklizek a gleccseren, érted?! És más is vagyok ezzel, mint a többiek, mert én már nem csak úgy simán biciklizek a gleccseren, hanem egykerekezek is! Meg a haverjaim is! Mi mind mások vagyunk! ("Mi mind egyéniségek vagyunk" – lásd Brian élete.)
Miközben úgy néz ki, az általános műveltség és a kultúra "értéke" rohamosan csökken, a magamutogató ön- és közveszélyes szórakozás válik az élet egyik (ha csak nem a) fő attrakciójává. A hegymászás meg a többi extrém sport. Vagy fél kiló kokainnal az agyban ugrálni a fényekkel egy lábszaggal teli, zajos helyen hajnalig. Akkor inkább másszunk hegyet. Ott legalább jó a levegő. Egyelőre.
Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 1. számában.
http://ikhok.elte.hu
Már a hegymászók iránti, szinte kötelező áhítatot sem értettem, amikor magyarok is megmászták a Himaláját. És akkor mi van? A hegymászás az értelmetlen foglalatosságok egyike a földön. Valaki elkezd felmászni egy magaslatra, hatalmas küzdelem és sok-sok pénz árán, s ha nem hal bele, felér a tetejére. És ennyi. Utána lejön. Remek. Bizonyára valami fals romantikát képzelnek ebbe azok, akik űzik, vagy csak űznék, holott a Himalája megmászására komplett üzletág települ. A különböző szinteken különböző cégek bérlik a hegyet, adják az oxigénpalackot, dzsekit, kaját pénzért, mint valami kihelyezett szakboltban. Az utat pedig irdatlan mennyiségű szemét (nemrég hallottam, egy környezettudatos brigád azért szervez expedíciót, hogy a felhalmozódott dzsuva legalább egy részét lehozza), és szerencsétlenül járt hegymászók hullái szegélyezik. Roppant romantikus. Az pedig a hab a tortán, hogy a cucc nagy részét cipelő serpa simán felmászik oxigénpalack és pufikabát nélkül, miközben szerényen mosolyog az orra alá.
Ennyi idő és energia-befektetés igazán eredményezhetne valami kreatívabb, hasznosabb, értelmesebb dolgot. De az úgynevezett "extrém sportok" általában nem szoktak. Az ilyesmik művelői a saját magánbejáratú játszóterüknek tekintik a földgolyót. Minden csakis azért van, hogy szórakozzunk, az egész világ és az egész élet. Minden csak díszlet. Például a Párizs-Dakar rallynál kevés bunkóbb eseményt tudok elképzelni. Van egy sivatag, a maga élővilágával (igen, van neki), amelyik eddig abban reménykedett, hogy szélsőséges éghajlati viszonyai miatt talán nyugton hagyja a legkártékonyabb állat, az ember. De nem, odamegy a sok tapló motorozni meg autózni, a szerencsétlen ott élő állatokat idegbajba sodorva.
Vehetjük akár a búvárkodást is. A tengereknek és óceánoknak az a része, ahol van valami látnivaló, meleg a víz, és kevés a veszély, elhanyagolható az egészhez képest. Ilyenek általában a korallzátonyok, vagy más partközeli, dús élővilágú mikrokozmoszok. Most képzeljük el, ha csak minden harmadik búvár letör egy kis korallt, kábé húsz éven belül hírmondó sem marad ebből a fajta élőlényből a világon. Egyébként pedig a biológusok szerint, ha választani lehet, hogy egy erdőből katonai gyakorlótér vagy turistaparadicsom legyen (mondjuk, búvároknak), gondolkodás nélkül a katonáknak adnák. Ők néha áthajtanak tankkal egy-egy pockon, de aztán hetekig-hónapokig oda se mennek, és nem is engednek be senkit. Egy turistaparadicsom építése viszont azzal kezdődik, hogy mindent lebuldózereznek porig. Aztán lebetonozzák, környezetidegen növényekkel ültetik be, és azt a pár bátrabb őshonos élőlényt (rovart, madarat), amelyet nem sikerült elűzni, folyamatosan irtják.
Néha fordítva történik a dolog, ahogy, azt hiszem, Nigériában esett meg nemrég. Egy nagyokos kitalálta, hogy ott legyen a szépségkirálynő-választás, mert mennyire frankó lesz a lenyugvó afrikai nap, meg a sok "nyomoronc feka" háttérnek a csinos csajokhoz. Csak az esemény közben kitört a polgárháború, és a sztárok alig tudtak elpucolni az országból. A díszlet visszalőtt.
De nem is kell olyan messzire mennünk őrjítő példáért. A gyorsasági motorok hangja az összes nem süket, jobb érzésű embert a halálba kergeti. Olyasmi visítást produkálnak, mint amikor egy különösen nagy hangú egérnek rálép a tökére egy elefánt. Mi élvezet lehet abban a száguldásban, amikor már összemosódik a táj, nem érzékelünk a külvilágból semmit (a sebességet sem), viszont egyetlen apró figyelmetlenség, egy kósza olajfolt elég ahhoz, hogy a belső szerveinkkel fessük újra az aszfaltot? De ha még csak magukat veszélyeztetnék.
Keresik a veszélyt, mi? De miért, ez a nagy kérdés. Annyira érdektelen, üres és unalmas az élet, hogy "ki kell próbálnunk határainkat", meg veszélyt kell keresni? Egy szociológiai tanulmány szerint, ha kitör valahol a háború, megdöbbentően visszaesik az öngyilkosságok száma. Elgondolkodtató.
Ha valaki vészhelyzetben van, fél, és mégis megállja a helyét, na, az igen, az valami. De amúgy nem más, csupán nihilizmus. Meg jó nagy adag magamutogatós kivagyiság. Teniszezni snassz, biciklivel lezúgni egy gleccseren extrém sport. Mert megtehetem, mindent megtehetek, én, bakker, biciklizek a gleccseren, érted?! És más is vagyok ezzel, mint a többiek, mert én már nem csak úgy simán biciklizek a gleccseren, hanem egykerekezek is! Meg a haverjaim is! Mi mind mások vagyunk! ("Mi mind egyéniségek vagyunk" – lásd Brian élete.)
Miközben úgy néz ki, az általános műveltség és a kultúra "értéke" rohamosan csökken, a magamutogató ön- és közveszélyes szórakozás válik az élet egyik (ha csak nem a) fő attrakciójává. A hegymászás meg a többi extrém sport. Vagy fél kiló kokainnal az agyban ugrálni a fényekkel egy lábszaggal teli, zajos helyen hajnalig. Akkor inkább másszunk hegyet. Ott legalább jó a levegő. Egyelőre.
Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 1. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
