Móricz Zsigmond-Pétervár-koktél
hétköznapok, irodalom, politika, történelem, 2007. november
Este fél 12. Ülök a vonaton. Mögöttem egy hosszú nap fáradalmaival, pezsgésével, tapasztalataival. Gondolkodom. Nyílik az ajtó, két huszonéves srác sörrel a kezében lehuppan elém. Csak mondják. Csak szidják. Csak káromkodnak, hogy "az a jó tetves kormány csessze meg!" Fogom a fejem. Már megint!
1929, gazdasági világválság. Magyarországon a Horthy-rendszer az intézményesített korrupció melegágya. 1930-ban 700 ezer munkanélküli, 90 ezer hajléktalan csak Pesten, 26 ezer parasztnál foglalnak és 12 ezernél árvereznek. Móricz Zsigmond nem bírja tovább. 1930 nyarán elkezdi írni a Rokonokat. Kopjás Istvánból, a kultúrtanácsosból hirtelen főügyész válik. Valahonnan valahová kerül. Jönnek a rokonok, az ismertek és az ismeretlenek. Jönnek a barátok, jön a pénz, a hatalmi és birtoklási vágy. Kit hova helyezzen? Kinek hogy segítsen? Kinek melyik állás lenne jó a városban és ebből neki mennyi haszna származhatna? A polgármester és Kardics bácsi, akik az állásába helyezték szintén rokonok a felesége által. Nekik Kopjás tökéletes alanynak tűnik, hogy tovább folytathassák pénzmosásukat, még jobban kirabolják a várost, az államot. Senkit nem érdekel, mi van a másik emberrel, mi lesz a szegény családokkal, a gazdag ellenségekkel. Kit húz le, sodor el, emel fel minden apró cselekedetük. Mindenki csak önmagával törődik. Még Kopjás is, amikor le akarja rombolni az egész üzérkedést, azt nézi, mekkora érdemi és anyagi haszna lesz ebből. Kedves barátom Pisti mindig mondja: "ha Móricz nem ebben az országban születik, akkor ma világhírű író, mert időtálló."
2007. március 5-e. Megérkeztünk Szentpétervárra. A reptéren egy lány fogad minket, ő lesz az intézőnk, hozzá fordulhatunk ügyes-bajos dolgainkkal. Mikor beszállunk a marsutkába, telefonál. Megérkezünk a szállodába, telefonál. Elmegyünk az AIDS-tesztre, telefonál. Totális ellenőrzés. Ha kimegyünk a városból, engedély kell. Ha máshol alszunk, engedély kell. Folyton folyvást minden irat nálunk, ha valami gáz van, elvihetnek. Pétervári férfiakat éjszaka nem nagyon látni, csak ha rendőrök. Náluk meg lista: mennyi férfit kell bevinni. Hová? Minek? Nem volt nála megfelelő irat, vagy többet ivott a kelleténél. Katonákra mindig szükség van. Közben a Putyinszkij kanálból ömlik az ige: nagyhatalom, gazdagság, világuralom! Aki mást mond, hazudik! Nincs szegénység, ha van, dolgozunk rajta. Szólásszabadság van, de ha te mást mondasz, lehet, meghalsz. Emberi jogokról már hallottunk, munkatársaink folyamatosan tanulmányozzák azokat, de nem értik. Nőknek nálunk vannak jogaik: csöndben maradni és a pofont tűrni. Nálunk magasak a nyugdíjak, akár az 1500 rubelt is elérhetik. Kollégiumok? Minek oda tűzhely és melegvíz? Ugyan már! Rohad a fal? És? A diákoknak valahol edződniük kell. Ugyanez a helyzet a kisebbekkel: nem gond, ha a gyermekkorház oldala be van szakadva és már fa nő ki belőle, a természetet hagyni kell érvényesülni. Mint a Névát. Hagyjuk, hadd oldja meg Pétervár minden khm, természetes salakanyagát, na meg a vegyieket is. Kérdem én: hol vagyunk mi már ettől?
2007. október eleje. Egy kedves ismerősünkkel beszélgetünk egy budapesti pubban. Már hajnali kettőre járt. Már a tizedik koktélt is megittuk. Filozofálgattunk, megpróbáltunk a jövőbe látni. Mit akar ez a nemzet? Hová tart? Vagy inkább honnan indult? Móricz Rokonokja került elő. Nyolcvan év, s nem változott semmi. De találtunk a magyar történelemben sok Móricz Zsigmondot és sok Rokonokat. Itt belül nem változunk, nem fejlődünk, ilyenek vagyunk. Mindegy ki irányít, ki mondja odafent ki a szót, akkor is az lesz a lényeg, melyik ismerős szerez a fiának zsíros munkát, ő meg számára jó megrendelést. És ez rosszabb bárminél, mert az emberek évszázados gondolkodásmódját, lelkületét nem lehet évek alatt megváltoztatni, vagy a hibás dolgokat egyszerűen kiiktatni.
Mikor hazatértem júniusban Pétervárról, hálát adtam a sorsnak, hogy "itt születtem ez a hazám." Mikor megkérdezik milyen volt odakint, sokszor mondom: kiképzőtúra. Tudom, mondhatjuk: hol vagyunk Londontól, Münchentől, Párizstól? De visszakérdezek: hol voltunk 20 éve? Ők most hol vannak? Hol vagyunk mi már attól? Minden viszonyítás kérdése. Először kicsiben kéne gondolkodni. Aztán, ha megtettük, helyrehoztuk, mehetünk, s szót emelhetünk. Ja, akkor már nem akarnánk?
(A téma iránt érdeklődőknek ajánlom Bede Márton vonatkozó írását – a szerk.)
1929, gazdasági világválság. Magyarországon a Horthy-rendszer az intézményesített korrupció melegágya. 1930-ban 700 ezer munkanélküli, 90 ezer hajléktalan csak Pesten, 26 ezer parasztnál foglalnak és 12 ezernél árvereznek. Móricz Zsigmond nem bírja tovább. 1930 nyarán elkezdi írni a Rokonokat. Kopjás Istvánból, a kultúrtanácsosból hirtelen főügyész válik. Valahonnan valahová kerül. Jönnek a rokonok, az ismertek és az ismeretlenek. Jönnek a barátok, jön a pénz, a hatalmi és birtoklási vágy. Kit hova helyezzen? Kinek hogy segítsen? Kinek melyik állás lenne jó a városban és ebből neki mennyi haszna származhatna? A polgármester és Kardics bácsi, akik az állásába helyezték szintén rokonok a felesége által. Nekik Kopjás tökéletes alanynak tűnik, hogy tovább folytathassák pénzmosásukat, még jobban kirabolják a várost, az államot. Senkit nem érdekel, mi van a másik emberrel, mi lesz a szegény családokkal, a gazdag ellenségekkel. Kit húz le, sodor el, emel fel minden apró cselekedetük. Mindenki csak önmagával törődik. Még Kopjás is, amikor le akarja rombolni az egész üzérkedést, azt nézi, mekkora érdemi és anyagi haszna lesz ebből. Kedves barátom Pisti mindig mondja: "ha Móricz nem ebben az országban születik, akkor ma világhírű író, mert időtálló."
2007. március 5-e. Megérkeztünk Szentpétervárra. A reptéren egy lány fogad minket, ő lesz az intézőnk, hozzá fordulhatunk ügyes-bajos dolgainkkal. Mikor beszállunk a marsutkába, telefonál. Megérkezünk a szállodába, telefonál. Elmegyünk az AIDS-tesztre, telefonál. Totális ellenőrzés. Ha kimegyünk a városból, engedély kell. Ha máshol alszunk, engedély kell. Folyton folyvást minden irat nálunk, ha valami gáz van, elvihetnek. Pétervári férfiakat éjszaka nem nagyon látni, csak ha rendőrök. Náluk meg lista: mennyi férfit kell bevinni. Hová? Minek? Nem volt nála megfelelő irat, vagy többet ivott a kelleténél. Katonákra mindig szükség van. Közben a Putyinszkij kanálból ömlik az ige: nagyhatalom, gazdagság, világuralom! Aki mást mond, hazudik! Nincs szegénység, ha van, dolgozunk rajta. Szólásszabadság van, de ha te mást mondasz, lehet, meghalsz. Emberi jogokról már hallottunk, munkatársaink folyamatosan tanulmányozzák azokat, de nem értik. Nőknek nálunk vannak jogaik: csöndben maradni és a pofont tűrni. Nálunk magasak a nyugdíjak, akár az 1500 rubelt is elérhetik. Kollégiumok? Minek oda tűzhely és melegvíz? Ugyan már! Rohad a fal? És? A diákoknak valahol edződniük kell. Ugyanez a helyzet a kisebbekkel: nem gond, ha a gyermekkorház oldala be van szakadva és már fa nő ki belőle, a természetet hagyni kell érvényesülni. Mint a Névát. Hagyjuk, hadd oldja meg Pétervár minden khm, természetes salakanyagát, na meg a vegyieket is. Kérdem én: hol vagyunk mi már ettől?
2007. október eleje. Egy kedves ismerősünkkel beszélgetünk egy budapesti pubban. Már hajnali kettőre járt. Már a tizedik koktélt is megittuk. Filozofálgattunk, megpróbáltunk a jövőbe látni. Mit akar ez a nemzet? Hová tart? Vagy inkább honnan indult? Móricz Rokonokja került elő. Nyolcvan év, s nem változott semmi. De találtunk a magyar történelemben sok Móricz Zsigmondot és sok Rokonokat. Itt belül nem változunk, nem fejlődünk, ilyenek vagyunk. Mindegy ki irányít, ki mondja odafent ki a szót, akkor is az lesz a lényeg, melyik ismerős szerez a fiának zsíros munkát, ő meg számára jó megrendelést. És ez rosszabb bárminél, mert az emberek évszázados gondolkodásmódját, lelkületét nem lehet évek alatt megváltoztatni, vagy a hibás dolgokat egyszerűen kiiktatni.
Mikor hazatértem júniusban Pétervárról, hálát adtam a sorsnak, hogy "itt születtem ez a hazám." Mikor megkérdezik milyen volt odakint, sokszor mondom: kiképzőtúra. Tudom, mondhatjuk: hol vagyunk Londontól, Münchentől, Párizstól? De visszakérdezek: hol voltunk 20 éve? Ők most hol vannak? Hol vagyunk mi már attól? Minden viszonyítás kérdése. Először kicsiben kéne gondolkodni. Aztán, ha megtettük, helyrehoztuk, mehetünk, s szót emelhetünk. Ja, akkor már nem akarnánk?
(A téma iránt érdeklődőknek ajánlom Bede Márton vonatkozó írását – a szerk.)
Ezt megosztom Facebook-on!
