90 éve: a Nagyoktóberi
évforduló, politika, történelem, 2007. november
90 éve kezdődött Szentpétervárt – a későbbi Leningrádban – a Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Na bumm.
Senki nem nézhet engem olyan bornírtnak, hogy azt várja, majd most itt elmagyarázom, hogy mitől októberi az a szoc. forr., ami november hetedikén kezdődött. Aki ezt nem tudja, de ezeket a sorokat olvassa, az… – nem, az nem ostoba, bocsánat, visszavonom, egyszerűen csak nem rendelkezik ezzel a tudással, azonban rendelkezik internet-hozzáféréssel, úgyhogy szépen keresse ki a Wikipédiában, arra való.
Engem ennél sokkal jobban izgat, hogy mi a francért kell nekem ezzel pont egy kerek évfordulón, sőt, egyáltalán pont egy évfordulón foglakoznom. Mi ez a beteges vonzalom a kerek számok iránt, amikor a számok önmagukban véve egyébként igen nagyon laposak?! (Lásd: papír, képernyő, szimbólum és testiség. Bővebben kifejtve jövő héten.)
Ez a perverz hozzáállás* tiszta kategóriák megteremtésére törekszik. Mondhatnánk, urambocsá, pozitivizmusnak. Valamiért mániákusan próbáljuk, ahogy már vagy kétszáz éve is, az emlékezetünket, ezt a diffúz, szétágazó és homályos dolgot nagyon tiszta, éles kategóriák közé szorítani; az emlékezésnek években mért periodicitással határt szabni – s nemhogy határt, de rendet, ünnepi naptárt előírni. Mikor kell erről gondolkodni? Az évfordulóján kell erről gondolkodni. Mikor van valaminek az évfordulója? A kezdete napján. A látványos események kezdete napján.
Ez jócskán leegyszerűsíti a dolgunkat, amikor okos emberekként próbáljuk megkonstruálni magunkat. Okosként, azaz olyan emberként, aki kellő időben kellő mennyiséget gondolkodik valamin, aminek, ki tudja miért, jelentőséget kell tulajdonítanunk. Miért? Azért. Mert azért mert csak. Mert vannak dolgok amik fontosak és vannak, amik nem.
A Nagy Októberi Szocialista Forradalom (NOSzF) korábban így, merő nagybetűsen szerepelt a tankönyveinkben meg a pártkönyveinkben meg az évkönyveinkben meg a háztartáskönyveinkben. Szó se róla, szerintem a szerzőknek nem volt épp igazuk, amikor ezt a meglehetős jelentőséget tulajdonították e napnak, s főként, mikor megtoldották legalább ennyi egyöntetű istenítéssel. Merthogy a nagyoktóberi, na az aztán a legcsodálatosabb, a legjobban kivitelezett, a csúcsok csúcsa, a történelem vége – a pont, ahol az emberiség valódi története megkezdődik (vö. Kommunista kiáltvány, 1848 – máris itt egy másik bájos, fetisizálható évszám).
Aztán most mi van? Részint bebizonyosodott, hogy a Szovjetunió nemigen váltotta be az oly kevesek által hozzá fűzött reményeket, és ugyanaz az elnyomástörténet folytatódott benne, amit – meglehetősen sok ívnyi – papíron felszámolni volt hivatott. Azóta aztán, amikor a szovjet birodalom is létformát váltott, addigra a másik póluson is akadt hülye, aki a történelem végéről cikkezzen – márminthogy megvalósult volna minden létezhető világok legjobbika így, a gonosz tengelyének felbomlásával, ragyogó demokráciánk fénye önti el a világ eleddig oly sötét tájait is.
A Marxra hivatkozó Lenin és a szintén Marxot újraalkalmazó Fukuyama csatájában nem hirdethetek győztest. Az fix, hogy a NOSzF (vö. Nosferatu) nem szerepel már a határidőnaplókban, mint bárminek a bármilye. Egész egyszerűen megszűnt gondolkodásra érdemes mérföldkőnek lenni, kész, nincs is, nem is volt is sohase is.
Ugyanaz a pozitivizmus, ami kikerekíti az emlékezet keretét – kereknek számító számok alapján –, most feketén-fehéren megállapíthatónak látja, hogy valaminek van-e jelentősége. És most azt állapítja meg, hogy nincs.
Hát szerintem meg igenis van. Az egésznek az lett volna az értelme (már a Nagyoktóberinek), hogy ezek a tiszta kategóriák, vagyis inkább a tiszta kategóriák képzete legalábbis fellazuljon. Az, hogy van egyszer egy cár, aki megmondja, meg van egyszer egy matróz, aki nem mondhatja meg. A cél: hogy mind megmondhassák egymásnak. A módszer: lövünk rátok. Az eredmény: a személyek változtak, de az alá-fölérendeltség nem.
Iszom a meg-nem-született egészségére. Nazdarovje, tavaris!
Ez egy fontos gyásznap.
* Hozzáállás. Ó, mi gyönyörű szó! Leírva még sokkal szebb, mint kimondva: mikor fordul elő a magyar nyelvben az, hogy három hosszú hang – értsd két azonos betűvel jelölendő – követi egymást?! Hozzáállás. Krúdy szerint a legszebb hangzású magyar szó a fülolaj. Szerintem nyertem.
Senki nem nézhet engem olyan bornírtnak, hogy azt várja, majd most itt elmagyarázom, hogy mitől októberi az a szoc. forr., ami november hetedikén kezdődött. Aki ezt nem tudja, de ezeket a sorokat olvassa, az… – nem, az nem ostoba, bocsánat, visszavonom, egyszerűen csak nem rendelkezik ezzel a tudással, azonban rendelkezik internet-hozzáféréssel, úgyhogy szépen keresse ki a Wikipédiában, arra való.
Engem ennél sokkal jobban izgat, hogy mi a francért kell nekem ezzel pont egy kerek évfordulón, sőt, egyáltalán pont egy évfordulón foglakoznom. Mi ez a beteges vonzalom a kerek számok iránt, amikor a számok önmagukban véve egyébként igen nagyon laposak?! (Lásd: papír, képernyő, szimbólum és testiség. Bővebben kifejtve jövő héten.)
Ez a perverz hozzáállás* tiszta kategóriák megteremtésére törekszik. Mondhatnánk, urambocsá, pozitivizmusnak. Valamiért mániákusan próbáljuk, ahogy már vagy kétszáz éve is, az emlékezetünket, ezt a diffúz, szétágazó és homályos dolgot nagyon tiszta, éles kategóriák közé szorítani; az emlékezésnek években mért periodicitással határt szabni – s nemhogy határt, de rendet, ünnepi naptárt előírni. Mikor kell erről gondolkodni? Az évfordulóján kell erről gondolkodni. Mikor van valaminek az évfordulója? A kezdete napján. A látványos események kezdete napján.
Ez jócskán leegyszerűsíti a dolgunkat, amikor okos emberekként próbáljuk megkonstruálni magunkat. Okosként, azaz olyan emberként, aki kellő időben kellő mennyiséget gondolkodik valamin, aminek, ki tudja miért, jelentőséget kell tulajdonítanunk. Miért? Azért. Mert azért mert csak. Mert vannak dolgok amik fontosak és vannak, amik nem.
A Nagy Októberi Szocialista Forradalom (NOSzF) korábban így, merő nagybetűsen szerepelt a tankönyveinkben meg a pártkönyveinkben meg az évkönyveinkben meg a háztartáskönyveinkben. Szó se róla, szerintem a szerzőknek nem volt épp igazuk, amikor ezt a meglehetős jelentőséget tulajdonították e napnak, s főként, mikor megtoldották legalább ennyi egyöntetű istenítéssel. Merthogy a nagyoktóberi, na az aztán a legcsodálatosabb, a legjobban kivitelezett, a csúcsok csúcsa, a történelem vége – a pont, ahol az emberiség valódi története megkezdődik (vö. Kommunista kiáltvány, 1848 – máris itt egy másik bájos, fetisizálható évszám).
Aztán most mi van? Részint bebizonyosodott, hogy a Szovjetunió nemigen váltotta be az oly kevesek által hozzá fűzött reményeket, és ugyanaz az elnyomástörténet folytatódott benne, amit – meglehetősen sok ívnyi – papíron felszámolni volt hivatott. Azóta aztán, amikor a szovjet birodalom is létformát váltott, addigra a másik póluson is akadt hülye, aki a történelem végéről cikkezzen – márminthogy megvalósult volna minden létezhető világok legjobbika így, a gonosz tengelyének felbomlásával, ragyogó demokráciánk fénye önti el a világ eleddig oly sötét tájait is.
A Marxra hivatkozó Lenin és a szintén Marxot újraalkalmazó Fukuyama csatájában nem hirdethetek győztest. Az fix, hogy a NOSzF (vö. Nosferatu) nem szerepel már a határidőnaplókban, mint bárminek a bármilye. Egész egyszerűen megszűnt gondolkodásra érdemes mérföldkőnek lenni, kész, nincs is, nem is volt is sohase is.
Ugyanaz a pozitivizmus, ami kikerekíti az emlékezet keretét – kereknek számító számok alapján –, most feketén-fehéren megállapíthatónak látja, hogy valaminek van-e jelentősége. És most azt állapítja meg, hogy nincs.
Hát szerintem meg igenis van. Az egésznek az lett volna az értelme (már a Nagyoktóberinek), hogy ezek a tiszta kategóriák, vagyis inkább a tiszta kategóriák képzete legalábbis fellazuljon. Az, hogy van egyszer egy cár, aki megmondja, meg van egyszer egy matróz, aki nem mondhatja meg. A cél: hogy mind megmondhassák egymásnak. A módszer: lövünk rátok. Az eredmény: a személyek változtak, de az alá-fölérendeltség nem.
Iszom a meg-nem-született egészségére. Nazdarovje, tavaris!
Ez egy fontos gyásznap.
* Hozzáállás. Ó, mi gyönyörű szó! Leírva még sokkal szebb, mint kimondva: mikor fordul elő a magyar nyelvben az, hogy három hosszú hang – értsd két azonos betűvel jelölendő – követi egymást?! Hozzáállás. Krúdy szerint a legszebb hangzású magyar szó a fülolaj. Szerintem nyertem.
Ezt megosztom Facebook-on!
