Új-Maugli kor

Az ország, de mondhatjuk a világ egyik legnagyobb problémája a becsületesség gyakorlása, tanítása és élvezete. Ez mind azért van, mert nehéz gyakorolni, tanítani és élvezni. A becsületességbe születni kell, vagy újjászületni általa, de semmiképp sem erőltetni, császárral világra hozni, megerőszakolni a nyílt utcán. A becsületnek át kell itatnia a testet, a lelket, a becsületnek el kell dobnia minden korlátot, az egyén önzőségét, a kényszer vasmarkát, a kicsinyesség halálfélelmét, a bujaság testnedveit, a gyűlölet gyalázatát, a lustaság igáit, a nyereség izgalmát, a pénzeső meleg masszázsát. Szóval mindent, amitől ez a világ most működik.



Ha a Föld Farkasa fogai között hordozhatja az új-Maugli prototípusát, az embert, aki jó és becsületes, aki farkasként nevelkedett, de megváltóként él tovább és szaporodik, akkor benépesülhet az új világ, kisímulhatnak a rosszaság redői. A naív kis Mauglik a természettel harmóniában harcolnának a nyomorult emberi ösztönök, a gonoszság agyagszobrai ellen, majd fő bálványukat, a világ addigi urát felkeresnék orális irodájában, valahol a betonzsungel mélyén, és bálványaival együtt máglyán égetnék el. Hoppá! De a becsület nem öl! Akkor meg milyen eszközökkel harcolna a világ rossztól való kipucolásáért, a hatalommánia aknavetői és a hazugság ágyúi ellen? Talán a jó szó fúvócsövének mérgezett nyilaival? Vagy az ingyenkonyhák miszticizmusával? Vagy pusztán megmutatná jótól sugárzó tekintetét és a félelemtől maga alá vizelt, halálra rémült gonoszt egyszerűen önmarcangoló önismereti kurzusra küldené az Anonim Gecizők Gyülekezetébe? Ugyan! A jóra való törekvés az, ami a hazugsággal teli szekerünket talán kimozdítja sárgolyónk posványából. Az egyén felismeri a becsület jelentőségét, végiggondolja, hogy élete végén, ha majd visszanéz magára, lesz-e értékelhető jóságadag, amit adott, vagy kapott. Ha nem, akkor sivár életének legnagyobb szégyenérzetében felmegy az amúgy is magas vércukorszintje, és könyei közt nyeldesve belefullad öregedő testének kiszáradt mocskába.

A Föld Dzsungelének könyvét az ártatlanság megismerése, a világ nagy javulásának reménye írja, de befejezni sosem tudja, mert a világ olyan nagy befejezetlen dráma, amelyben a cselekmény szálait bepiszkító negatív hősök cselszövői mozgatják előre az eseményeket és adnak értelmet a nagy egésznek. A jó, a rossz elleni csúf harcától lehet kerek, attól lehet értelmet nyert JÓ, ezért neked is harcolni kell, állj a helyes oldalra és mozdulj!

A leggyengébb hazugságaim között van a következő: anno nagyon játszhatnékunk volt egy király egyetemi klubban, kinéztem a gödöllői Trafót magamnak. Zenekarom balfék menedzsere – vagyis én – fogtam a telefont és egy hónappal ottani koncertjük előtt felhívtam egy menő magyar rockbandát, hogy a klub fejese azt szeretné, ha mi játszanánk előttük. Bólintottak, hiszen, ha a klub főnöke, az isten azt szeretné, abba nincs beleszólásuk. Aztán egy másik mozdulattal feltárcsáztam a klub főnökét, hogy a menő zenekar szeretné, ha kedvenc előzenekara (vagyis mi), akit a kiadójuk is ajánlott játszanának előttük. A fószer készségesen bólintott, nem akadályozhatta meg, hogy kedvenc zenekara kívánsága miatta meghiúsuljon. Mindkét telefonhívás hamisakat állított, jól felépített félreértésekkel. Így lett egy szuper koncert belőle, higgyétek el, nem rontottuk le az est színvonalát, jó zenekar vagyunk mi, mindig a becsületről énekelünk, meg a gonosz elleni szélmalomharcról, csak néha füllentünk kicsit, de csakis azért, hogy a világ kiegyensúlyozottabb legyen.

A hazuggal való meghasonlásunk egyik dalával köszönök el:

Ha egyszer zokogni kezdek
Te vagy a lelkem, vedd el a lelkemet
Testemet sokáig nem lelik meg
Talán ott repül valahol fenn

Taposd a patkány farkát
Ne hagyd, hogy csupa jót ígérjenek
Hiába övék az egész világ
Sötét szívük lesz a végzeted

Hazug vagyok, aki megeszi az embert
Hazug vagyok, mert elegem van az igazból
Ha megfogadnám, hogy nem bántalak
Nagyot harapnál az agyamból
Én földre köpöm a mérget
És égbe kiáltom a rosszat
Hazug vagyok, aki megeszi az embert
Nekem senki sem mondott igazat