Bocsánatkéréssel kell kezdenem ezt a bevezetőt, hiszen néhány héttel ezelőtt szomorú eset következett be: olvasóink egy jelentős részéhez nem jutott el a havi betevő BIT magazin, legalábbis megszokott papíros formájában. Igazán sajnálatos a dolog, az pedig méginkább, hogy nem áll módomban garanciát vállalni arra, hogy ez soha többé nem történik meg – csak reménykedni tudok, mint ahogy abban is, hogy olvasóink hűségét és támogatását a történtek ellenére továbbra is bírjuk.
Újabb nehezen feledhető rossz élménnyel gazdagodtunk tehát, és itt el is lamentálnék egy, az emlékezőtehetségemmel kapcsolatos "defektusomon": az ugyanis az igazság, hogy memóriám valahogy másként működik, mint az átlagemberé. A "normális" funkció ugye az lenne, hogy a rossz emlékek idővel elhalványulnak, a jók viszont felértékelődnek, feltupírozva jelennek meg a későbbiekben. Nos, megfigyelésem szerint nálam ez éppen fordítva van, vegyük például az közoktatási intézményekkel kapcsolatos tapasztalatokat. Óvodás, illetve kisiskolás koromból szinte kizárólag horrorisztikus élményeket tudok nagy biztonsággal felidézni (bár ezt szívem szerint inkább kerülném), de a gimnáziumban töltött nyolc év lényegesen gazdagabb megmaradt anyagában is igen jelentős a negatív elemek túlsúlya, focis hasonlattal élve csaknem felborul a pálya az összevetésnél – nesze nektek, felhőtlen, boldog diákévek!
Így az ötödik évemet taposva normális agyműködést feltételezve lassan az első pár, az Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatójaként töltött esztendőnek is el kellene kezdeni megszépülni, de most már tudom, erre hiába várok. Megjegyzendő, azért tényleg az egyetemista lét tartogatta a legtöbb pozitív tapasztalatot, de a rémségek túlsúlya itt is gond nélkül érvényesül.
Az igazán nagy baj viszont az, hogy még a BIT magazinnal kapcsolatos emlékanyag is beleillik ebbe a fent vázolt sorba. Az alkotás öröme, a csapatmunka, a nyomdából frissen érkezett újság semmihez sem hasonlítható illata, az olvasók figyelme és reakciói, vagy a gratulációk, vállveregetések, kacsintások – milyen szép is lenne, ha mindezt nem homályosítanák el a butaság, az értetlenség, a puszta rosszindulat, a technika ördöge, a sors szeszélyei és még ki tudja mennyi nehézség elleni véget nem érő szélmalomharc emlékei!
Milyen klassz lenne évtizedekkel később úgy visszagondolni erre az időszakra, hogy fiatalok voltunk, alkotó szelleműek, céltudatosak és erősek (ez eddig igaz), és semmi sem állíthatott meg bennünket (ez nem igaz). Aztán ahogy magamat ismerem, hamarabb fog elmosódni az előbbi mondat első fele, és csak utóbb – ha egyáltalán – a második. Kurt Vonneguttal élve: hehe.
E havi számunkhoz, melyet szokás szerint fontos-hasznos információk és szórakoztatásra fokozottan alkalmas írások sokaságával töltöttünk meg, szerkesztőségünk nevében kellemes olvasgatást kívánok – külön kiemelve Karizom rovatunkat, melynek hasábjain Pongrácz Eszter, az Eurosport szumó-szakkommentátora mutatja be kedvenc sportágát.
Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 6. számában.
http://ikhok.elte.hu
Újabb nehezen feledhető rossz élménnyel gazdagodtunk tehát, és itt el is lamentálnék egy, az emlékezőtehetségemmel kapcsolatos "defektusomon": az ugyanis az igazság, hogy memóriám valahogy másként működik, mint az átlagemberé. A "normális" funkció ugye az lenne, hogy a rossz emlékek idővel elhalványulnak, a jók viszont felértékelődnek, feltupírozva jelennek meg a későbbiekben. Nos, megfigyelésem szerint nálam ez éppen fordítva van, vegyük például az közoktatási intézményekkel kapcsolatos tapasztalatokat. Óvodás, illetve kisiskolás koromból szinte kizárólag horrorisztikus élményeket tudok nagy biztonsággal felidézni (bár ezt szívem szerint inkább kerülném), de a gimnáziumban töltött nyolc év lényegesen gazdagabb megmaradt anyagában is igen jelentős a negatív elemek túlsúlya, focis hasonlattal élve csaknem felborul a pálya az összevetésnél – nesze nektek, felhőtlen, boldog diákévek!
Így az ötödik évemet taposva normális agyműködést feltételezve lassan az első pár, az Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatójaként töltött esztendőnek is el kellene kezdeni megszépülni, de most már tudom, erre hiába várok. Megjegyzendő, azért tényleg az egyetemista lét tartogatta a legtöbb pozitív tapasztalatot, de a rémségek túlsúlya itt is gond nélkül érvényesül.
Az igazán nagy baj viszont az, hogy még a BIT magazinnal kapcsolatos emlékanyag is beleillik ebbe a fent vázolt sorba. Az alkotás öröme, a csapatmunka, a nyomdából frissen érkezett újság semmihez sem hasonlítható illata, az olvasók figyelme és reakciói, vagy a gratulációk, vállveregetések, kacsintások – milyen szép is lenne, ha mindezt nem homályosítanák el a butaság, az értetlenség, a puszta rosszindulat, a technika ördöge, a sors szeszélyei és még ki tudja mennyi nehézség elleni véget nem érő szélmalomharc emlékei!
Milyen klassz lenne évtizedekkel később úgy visszagondolni erre az időszakra, hogy fiatalok voltunk, alkotó szelleműek, céltudatosak és erősek (ez eddig igaz), és semmi sem állíthatott meg bennünket (ez nem igaz). Aztán ahogy magamat ismerem, hamarabb fog elmosódni az előbbi mondat első fele, és csak utóbb – ha egyáltalán – a második. Kurt Vonneguttal élve: hehe.
E havi számunkhoz, melyet szokás szerint fontos-hasznos információk és szórakoztatásra fokozottan alkalmas írások sokaságával töltöttünk meg, szerkesztőségünk nevében kellemes olvasgatást kívánok – külön kiemelve Karizom rovatunkat, melynek hasábjain Pongrácz Eszter, az Eurosport szumó-szakkommentátora mutatja be kedvenc sportágát.
Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 6. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
