A hidegburkoló lázadása
hétköznapok, punk, 2007. február
Dolgozni csak szépen, ahogy a csillag megy az égen. Már hogyne. De egyébként is, miféle csillag. Nem megy az sehova, a föld forog. És ki akar dolgozni? (És amúgy is: "József Attilát nem szeretem, mert egy rohadt komcsi volt" – nyilatkozta állítólag egy ismerősöm, akkor még jövendőbeli szaktársam a magyar felvételin, anno… No comment.)
Tehát dolgozni, azt kell, legalábbis a legtöbbeknek. Hogy legyen pízmag, persze, hogy azért. Gyorsan le kell nyomni, oszt lehet menni. Vagy tök mindegy, mert órára fizetnek. Akkor minél lassabb, annál jobb. Ezt fele annyi anyagból is meg lehet csinálni, csak a vevő ne tudja meg. A maradék anyagot meg hazaviszem, építek belőle sufnit vagy rakétasilót. Felgányolom, kész, úgyse veszi észre, ha hibás itt-ott. Vagy észreveszi, nagy ügy, addigra én má’ úgyse leszek itt… A sor a végtelenségig folytatható, valószínűleg mindenki tudná is folytatni a legtöbbször ki nem mondott, de sokak által követett munka-hozzáállási alapelveket. Nem moralizálok, mert tulajdonképpen nagyon is reálisan gondolkoznak, akik ezek szerint dolgoznak. Hiszen a munka mértéke, mint tudjuk, a pénz. Az a lényeg, hogy kifizetik. Ha hibás, akkor is. Mint a Puskás Öcsi-féle "kis pénz, kis foci": ha kevesebb pénzt adnak, kevesebb energiát fektetünk a munkába, hanyagul csináljuk meg, mivel a minőségi munka drága. De igazából a sok pénz sem feltétlenül garancia a minőségre. Az előállítóknak az az érdekük, hogy minél gyorsabban, minél kisebb energiabefektetéssel, minél nagyobb hasznot termeljenek.
És amikor teljesen elhatalmasodik rajtunk a keserűség, hogy minden, khm, rossz, és ez egyre csak fokozódni látszik, és egyébként is, még a sör sincs ingyen, akkor szerencsés esetben megjelennek olyan emberek, mint (nevezzükőtazegyszerűségkedvéértúgyhogy) Pali. A hidegburkoló. Megjön, pontosan. Szája szélén huncut mosoly. Segít kipakolni a konyhából a dögnehéz cuccokat, holott egyáltalán nem ez a dolga, nem trógert hívtunk, hanem mestert, és őt se kértük meg rá, mégsem bírta nézni, ahogy én (másnaposan) meg apám (betegen) szenvedtünk a bútorokkal. Később rágyújt, és ahogy a füst kifelé száll az arcábul, hosszan és tűnődve nézni kezdi a burkolandó konyhapadlót. Aztán megmozdul. Néhány lépést tesz az egyik sarok irányába, és ott folytatja a tűnődve nézést. Aztán leguggol. Összeráncolt homloka annyira komoly agymunkát mutat, meg se merjük zavarni. Néha elővesz egy jegyzetfüzetet, rajzol meg ír bele. Az első nap munkálatai ebben a nézésben ki is merülnek. Fel kell mérni a terepet.
Később aztán sokat figyeltem, ahogy dolgozik. Mozdulatai meglepően komótosak és nyugodtak. Minden tett előtt hosszasan elgondolkodik, megvizsgálja a lapot jobbról-balról. Aztán mégsem oda teszi, ahova előzőleg akarta. Talált egy még jobb helyet neki. Minden annyira természetesen áll a kezében, mintha a szerszámok élveznék, hogy a Pali velük dolgozik. Ha volna enciklopédiája annak, hogyan kell a lapátot, a fúrót fogni, biztosan az ő képével illusztrálnák. Anyám megdöbbenve tekint a kertre nyíló ajtóra: "ennek le volt szakadva az esővetője, most meg fel van csavarozva". "Nem bírtam nézni…" – mormogja a foga közt a munkából fel sem pillantva Pali. Kétszer annyi ideig szöszmötölt a konyhánkkal, mint bármelyik mester, akit hívtunk volna. Nem árult zsákbamacskát, megmondta, hogy kicsit drágább lesz, mint az átlag, és sokkal tovább fog tartani. Hogy miért? Mert ő nem képes összecsapni semmit. Nem azért, mert "sztárburkoló" (mókás kifejezés) volna, annyira nem nagy az összeg (értelemszerűen, hiszen ki tudtuk fizetni, pedig a családomban egyikünk neve sem Rothschild). Egyszerűen bántja a szemét, ha egy szög elgörbült, ha egy illesztés nem ér össze tökéletesen. Azt mondja, nincs olyan, hogy jó munka, meg kevésbé jó munka. Van munka, aminek tökéletesnek kell lennie. A többi egész egyszerűen "nem munka", nincs befejezve.
A konyhánk padlója mestermunka, a járólapok non-figuratív erezeteiből lapokon átívelő kompozíciókat csinált, vízmértéket lehet csináltatni róla, annyira egyenletes stb. És Pali megkapja a pénzt a végén. A pénzt, amiért annyit térdelt, annyit sakkozott a lapokkal, hogy ne csak egyszerűen szépek, hanem a lehető legszebbek legyenek, a pénzt, ami, ha az ő befektetett munkáját nézzük, elég kevés, ha azt nézzük, hogy mások mennyi energiabefektetéssel keresnek ennyit, szánalmasan kevés. Pali nem elégedetlen, sőt, kicsit büszke is magára. Jogosan.
– Hát – sóhajt –, megint tökéletes lett.
Nevetünk, pedig tényleg ez az igazság. Pali nagyobb lázadó, mint bármelyik felnyírt tarajú punk. Önmaga ellen dolgozik. Semmi értelme ennyire sokat és jól dolgoznia, minden apróságra ilyen kínosan ügyelnie. Hacsak nem annyi, hogy így a munkájának mértéke nem a pénz, hanem a minőség lesz.
Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 5. számában.
http://ikhok.elte.hu
Tehát dolgozni, azt kell, legalábbis a legtöbbeknek. Hogy legyen pízmag, persze, hogy azért. Gyorsan le kell nyomni, oszt lehet menni. Vagy tök mindegy, mert órára fizetnek. Akkor minél lassabb, annál jobb. Ezt fele annyi anyagból is meg lehet csinálni, csak a vevő ne tudja meg. A maradék anyagot meg hazaviszem, építek belőle sufnit vagy rakétasilót. Felgányolom, kész, úgyse veszi észre, ha hibás itt-ott. Vagy észreveszi, nagy ügy, addigra én má’ úgyse leszek itt… A sor a végtelenségig folytatható, valószínűleg mindenki tudná is folytatni a legtöbbször ki nem mondott, de sokak által követett munka-hozzáállási alapelveket. Nem moralizálok, mert tulajdonképpen nagyon is reálisan gondolkoznak, akik ezek szerint dolgoznak. Hiszen a munka mértéke, mint tudjuk, a pénz. Az a lényeg, hogy kifizetik. Ha hibás, akkor is. Mint a Puskás Öcsi-féle "kis pénz, kis foci": ha kevesebb pénzt adnak, kevesebb energiát fektetünk a munkába, hanyagul csináljuk meg, mivel a minőségi munka drága. De igazából a sok pénz sem feltétlenül garancia a minőségre. Az előállítóknak az az érdekük, hogy minél gyorsabban, minél kisebb energiabefektetéssel, minél nagyobb hasznot termeljenek.
És amikor teljesen elhatalmasodik rajtunk a keserűség, hogy minden, khm, rossz, és ez egyre csak fokozódni látszik, és egyébként is, még a sör sincs ingyen, akkor szerencsés esetben megjelennek olyan emberek, mint (nevezzükőtazegyszerűségkedvéértúgyhogy) Pali. A hidegburkoló. Megjön, pontosan. Szája szélén huncut mosoly. Segít kipakolni a konyhából a dögnehéz cuccokat, holott egyáltalán nem ez a dolga, nem trógert hívtunk, hanem mestert, és őt se kértük meg rá, mégsem bírta nézni, ahogy én (másnaposan) meg apám (betegen) szenvedtünk a bútorokkal. Később rágyújt, és ahogy a füst kifelé száll az arcábul, hosszan és tűnődve nézni kezdi a burkolandó konyhapadlót. Aztán megmozdul. Néhány lépést tesz az egyik sarok irányába, és ott folytatja a tűnődve nézést. Aztán leguggol. Összeráncolt homloka annyira komoly agymunkát mutat, meg se merjük zavarni. Néha elővesz egy jegyzetfüzetet, rajzol meg ír bele. Az első nap munkálatai ebben a nézésben ki is merülnek. Fel kell mérni a terepet.
Később aztán sokat figyeltem, ahogy dolgozik. Mozdulatai meglepően komótosak és nyugodtak. Minden tett előtt hosszasan elgondolkodik, megvizsgálja a lapot jobbról-balról. Aztán mégsem oda teszi, ahova előzőleg akarta. Talált egy még jobb helyet neki. Minden annyira természetesen áll a kezében, mintha a szerszámok élveznék, hogy a Pali velük dolgozik. Ha volna enciklopédiája annak, hogyan kell a lapátot, a fúrót fogni, biztosan az ő képével illusztrálnák. Anyám megdöbbenve tekint a kertre nyíló ajtóra: "ennek le volt szakadva az esővetője, most meg fel van csavarozva". "Nem bírtam nézni…" – mormogja a foga közt a munkából fel sem pillantva Pali. Kétszer annyi ideig szöszmötölt a konyhánkkal, mint bármelyik mester, akit hívtunk volna. Nem árult zsákbamacskát, megmondta, hogy kicsit drágább lesz, mint az átlag, és sokkal tovább fog tartani. Hogy miért? Mert ő nem képes összecsapni semmit. Nem azért, mert "sztárburkoló" (mókás kifejezés) volna, annyira nem nagy az összeg (értelemszerűen, hiszen ki tudtuk fizetni, pedig a családomban egyikünk neve sem Rothschild). Egyszerűen bántja a szemét, ha egy szög elgörbült, ha egy illesztés nem ér össze tökéletesen. Azt mondja, nincs olyan, hogy jó munka, meg kevésbé jó munka. Van munka, aminek tökéletesnek kell lennie. A többi egész egyszerűen "nem munka", nincs befejezve.
A konyhánk padlója mestermunka, a járólapok non-figuratív erezeteiből lapokon átívelő kompozíciókat csinált, vízmértéket lehet csináltatni róla, annyira egyenletes stb. És Pali megkapja a pénzt a végén. A pénzt, amiért annyit térdelt, annyit sakkozott a lapokkal, hogy ne csak egyszerűen szépek, hanem a lehető legszebbek legyenek, a pénzt, ami, ha az ő befektetett munkáját nézzük, elég kevés, ha azt nézzük, hogy mások mennyi energiabefektetéssel keresnek ennyit, szánalmasan kevés. Pali nem elégedetlen, sőt, kicsit büszke is magára. Jogosan.
– Hát – sóhajt –, megint tökéletes lett.
Nevetünk, pedig tényleg ez az igazság. Pali nagyobb lázadó, mint bármelyik felnyírt tarajú punk. Önmaga ellen dolgozik. Semmi értelme ennyire sokat és jól dolgoznia, minden apróságra ilyen kínosan ügyelnie. Hacsak nem annyi, hogy így a munkájának mértéke nem a pénz, hanem a minőség lesz.
Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 5. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
