Gogh helyett gőg

építészet, hörr, kiállítás, 2007. február

2006 decemberében ünnepelte a Szépművészeti Múzeum a századik születésnapját. Pont olyan épületszörnyet sikerítettek ide is, mint ami a dualizmusban olyan jellemző volt a költségvetésbe beszabadult építészekre. A nemzeti emlékzetalkotás egyik monostruózus vállalkozása, ez az építészeti dühöngés a Stefánián (ma: Andrássy úton) korzózó felső párezer szalonja volt.

Ugyanilyen Nagy Nemzeti Izé az elitkultúra utolsó mentsvárának bazi nagy születésnapi önmeglepetése – az igazgatóság ajándéka önmagának a Van Gogh kiállítás, ami inkább emlékeztet bizarr pizsamapartira, mint képzőművészeti élményre.

Itt semmi nem felhasználóbarát. Időzített dupla ajtókon kell belépnünk sorállás után félszegen mosolygó biztonsági őrök zrikálása közepette a dögsötét terembe, ahol furcsa furnérszörnyek közepén kuksolnak a vázlatok, ifjúkori tanulmányok, és az a maroknyi "igazi vangogh", amiért Hollandiában kikászálódtunk a coffeshopok mélyéről a gandzsadzsungelből, és ködös aggyal, mosolyogva elbotorkáltunk egy-egy múzeumba.

Itt nem a hányatott életű, depressziós németalföldi festő vagy a művei főszerepelnek. Ennek a kiállításnak a főszereplői a kétkarú fényterelővel ellátott préseltlap képállványok és az irányított világítás, ami csak a képeket és a feliratokat világítják meg – tényleg. Mert a kiállításteremben, amit a fentebb említett időzített ajtókkal védenek a kinti levegő párájától, az irányított fények olyannyira irányítottak, hogy a látogatók rendre egymásnak ütköznek, mert a világon semmit nem látnak – ja, persze, a képeken kívül.

A képek velőtrázóak, de csak néhány olyan festmény akad, ahol ráismerhetünk a festő érett stílusára. Megragadó vegyes technikájú tanulmányokat, vázlatokat vizslathatunk végig, amik híven bemutatják a hősünk érdeklődését: takácsok, melósok, parasztasszonyok komor és erős képei várnak ránk, ha, miután kiperkáltuk a 3000 forintos (diákigazolvánnyal mindössze 1700 pénznyi) beugrót, átestünk a tortúrán és letapostuk sors-teremtársainkat…

Ezt a kiállítást nem ajánlom senkinek. Nézze meg bárki, akit nagyon érdekelnek ezek a csodás képek, de nem ajánlom senkinek, hogy elmenjen és átélje önmaga kicsinységét, önmaga semmiségét – a persona non grata szerepét. Ahogy nem ajánlanám senkinek, hogy utazzon a csillivilli, kényelmetlen, dugig tömött kombínókon – amiken azonban bizonnyal jól szórakozott a parádés bemutató napján a főváros vezetősége és érdemes meghívottaik. Ez a kiállítás a múzeum öntömjénezése, a múzeum kis ékszere. Az övé. Nem a látogatóké. Sajnos.

Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 5. számában.
http://ikhok.elte.hu


Mit szólsz hozzá?

Jééka

Jééka

Papp Réka Kinga igazán csodás, okos és szép. Ő a Kárpát Kommandó Rozibohóca, a Budapesti Panaszkórus karvezetője, az Egyedül Üdvözítő Médium riportere, a II. Anarchofeminista Internacionálé első titkára, rendes anarchista, utcai gerilla hölgy.

húzd fel a cikket!

Köszönjük visszajelzésedet . . .
    Tíz évvel később
    Hamis nosztalgiák verme
    Fregoli főoldal