Lelkes voltam, mint nagyon régen. Első táncelőadásom. Mint az elsőáldozók, egész nap vártam a nagy pillanatot. Eljött az este, a várva várt perc, s a teremben már majdnem negyed órája ültünk. Ugyanaz a zene, a tánc, a mozdulatok. Hosszú petting, de vajon milyen lesz a folytatás? Lesz e csillagokat verdeső élmény, vagy rossz szájízzel távozunk: "na ezen is túljutottunk!"
A MU Színház egy átalakított művelődési ház ma színházként, kiállító teremként, sörözőként, estek megrendezőjeként üzemel. Mikor beléptünk, megcsapott a cigaretta és a sör keveredő szaga. Úgy éreztük magunkat, mint egy nagy családban az idegenek. A zugszínházak világát járva már megszoktam ezt az érzést, és szeretem elnézegetni az embereket, ahogy kedvesen, barátságosan beszélgetnek. Ahogy a színész közéjük áll, kiissza poharát, elhúzza a függönyt, és tudod, hogy menni kell.
Sötét volt minden, semmit nem láttam. Egy lány kiszaladt a színpadra, éles zene szólt, táncolt, ugrált körbe-körbe, karácsonyfaégőkhöz hasonló lepel borította a testét. De ez a ruha nem világította be a teret. Majd egy világító szőnyeg következett, melynek fénye szintén gyér volt. A szemem elfáradt, mire vége lett az első jelenetnek. De aztán jött a fény, a várva várt világosság, s ő tovább táncolt. A mozdulatai kidolgozatlanok, volt hogy megállt átgondolta, mi következik, hol tart, mi jön ezután. Néha kapkodott, és ez erő telje se tükröződött a mozgásán. Hihetetlenül izgult, először alig mert felénk nézni. Egy-egy odavetett tekintet, hogy mégis lássa, mennyien vagyunk. Koncentrált. Majd szép lassan elmúlt a felfokozott izgalmi állapot, kezdett megnyugodni, összeszedettebb lett, higgadtabb. A mozdulatai lassacskán ívet írtak le, arcán néha feltűnt egy-egy mosoly: "már a felén túl vagyok". A tánca különböző sportokat imitált, vagy éppen a mozgás hiányát, hiszen sokan vagyunk, kik nem sportolunk. Egyesek pedig nyúzzák a testüket, hogy még tökéletesebbek, szebbek legyenek, hogy eltakarják hibáikat, hogy fedjék kisebbségi komplexusaikat. Mikor bemutatta a mozdulatsort, megállt egy pillanatra. Néha rájöttél, mit látsz, de sokszor nem. A megerősítést vászonra pingálták vetítőgép segítségével. A technika jó volt, megtekinthettük még egyszer éles képpel, hogy mit sugall a szerző, de sokszor nem jött át a gondolat.
Érdekes látni egyszerű halandóként, ahogy egy darab megszületik, lépésről lépésre eggyel többet mond el az alkotók eszmevilágáról, majd a végén összeáll a kép.
A darabot január végén fogják bemutatni a Trafóban Éneklő ízületek címmel. A színházban egy fázisrajzot láthattunk az elkészült részletekből. Még sosem volt ilyen élményben részem. Ott ülsz, és részesévé válsz a színháznak. Nem leszel kívülálló idegen, aki kifizeti a jegyet, és kap egy kész előadást, ami vagy tökéletes, vagy sem. Itt nem kapsz tökéletességet. Itt a táncost kapod az apró hibákkal melyeket, mint ember elkövet. Ki mer állni eléd: "nézd, eddig ezt tudom, megmutatom neked, közel engedlek magamhoz". Az előttünk lévő sorban az édesanyja ült a táncosnak, és mesélte a barátnőjének, hogy egész éjjel alig aludt a lánya. Nem csodálom. Ehhez kell az igazi bátorság, hogy úgy kiállj, hogy nem vagy még kész a feladatra, de már jó úton jársz. Persze logikusan végiggondolva hatalmas segítség ez a bemutató az alkotóknak. Itt kapnak visszajelzést, hogy mire kell ügyelni, mi nem világos a befogadóknak, min kell finomítani, mit kell jobban kihangsúlyozni.
Bevallom, nem tudtam, hogy létezik fázisrajzot bemutató előadás. Főpróbáról, főpróba előtti próbáról már mindenki hallott, de fázisrajzról én még soha. Mikor kijöttünk a negyven perc után, nem tudtam, mit gondoljak. Aztán utaztunk hazafele, és direkt nem akartam beszélgetni a darabról. Le kellett ülepednie, hogy ne alkothassak véleményt első felindulásból, mert hibásan ítélhetem meg a darabot. Így lett volna. Jól tettem, hogy nem mondtam semmit, mert a kép átrendeződött. Első felindulásból művészinek tűnt az egész, felfoghatatlan, elvont művészetnek. Most már értem és becsülöm a színészeket, és megköszönöm nekik ezt a hatalmas élményt.
Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 4. számában.
http://ikhok.elte.hu
A MU Színház egy átalakított művelődési ház ma színházként, kiállító teremként, sörözőként, estek megrendezőjeként üzemel. Mikor beléptünk, megcsapott a cigaretta és a sör keveredő szaga. Úgy éreztük magunkat, mint egy nagy családban az idegenek. A zugszínházak világát járva már megszoktam ezt az érzést, és szeretem elnézegetni az embereket, ahogy kedvesen, barátságosan beszélgetnek. Ahogy a színész közéjük áll, kiissza poharát, elhúzza a függönyt, és tudod, hogy menni kell.
Sötét volt minden, semmit nem láttam. Egy lány kiszaladt a színpadra, éles zene szólt, táncolt, ugrált körbe-körbe, karácsonyfaégőkhöz hasonló lepel borította a testét. De ez a ruha nem világította be a teret. Majd egy világító szőnyeg következett, melynek fénye szintén gyér volt. A szemem elfáradt, mire vége lett az első jelenetnek. De aztán jött a fény, a várva várt világosság, s ő tovább táncolt. A mozdulatai kidolgozatlanok, volt hogy megállt átgondolta, mi következik, hol tart, mi jön ezután. Néha kapkodott, és ez erő telje se tükröződött a mozgásán. Hihetetlenül izgult, először alig mert felénk nézni. Egy-egy odavetett tekintet, hogy mégis lássa, mennyien vagyunk. Koncentrált. Majd szép lassan elmúlt a felfokozott izgalmi állapot, kezdett megnyugodni, összeszedettebb lett, higgadtabb. A mozdulatai lassacskán ívet írtak le, arcán néha feltűnt egy-egy mosoly: "már a felén túl vagyok". A tánca különböző sportokat imitált, vagy éppen a mozgás hiányát, hiszen sokan vagyunk, kik nem sportolunk. Egyesek pedig nyúzzák a testüket, hogy még tökéletesebbek, szebbek legyenek, hogy eltakarják hibáikat, hogy fedjék kisebbségi komplexusaikat. Mikor bemutatta a mozdulatsort, megállt egy pillanatra. Néha rájöttél, mit látsz, de sokszor nem. A megerősítést vászonra pingálták vetítőgép segítségével. A technika jó volt, megtekinthettük még egyszer éles képpel, hogy mit sugall a szerző, de sokszor nem jött át a gondolat.
Érdekes látni egyszerű halandóként, ahogy egy darab megszületik, lépésről lépésre eggyel többet mond el az alkotók eszmevilágáról, majd a végén összeáll a kép.
A darabot január végén fogják bemutatni a Trafóban Éneklő ízületek címmel. A színházban egy fázisrajzot láthattunk az elkészült részletekből. Még sosem volt ilyen élményben részem. Ott ülsz, és részesévé válsz a színháznak. Nem leszel kívülálló idegen, aki kifizeti a jegyet, és kap egy kész előadást, ami vagy tökéletes, vagy sem. Itt nem kapsz tökéletességet. Itt a táncost kapod az apró hibákkal melyeket, mint ember elkövet. Ki mer állni eléd: "nézd, eddig ezt tudom, megmutatom neked, közel engedlek magamhoz". Az előttünk lévő sorban az édesanyja ült a táncosnak, és mesélte a barátnőjének, hogy egész éjjel alig aludt a lánya. Nem csodálom. Ehhez kell az igazi bátorság, hogy úgy kiállj, hogy nem vagy még kész a feladatra, de már jó úton jársz. Persze logikusan végiggondolva hatalmas segítség ez a bemutató az alkotóknak. Itt kapnak visszajelzést, hogy mire kell ügyelni, mi nem világos a befogadóknak, min kell finomítani, mit kell jobban kihangsúlyozni.
Bevallom, nem tudtam, hogy létezik fázisrajzot bemutató előadás. Főpróbáról, főpróba előtti próbáról már mindenki hallott, de fázisrajzról én még soha. Mikor kijöttünk a negyven perc után, nem tudtam, mit gondoljak. Aztán utaztunk hazafele, és direkt nem akartam beszélgetni a darabról. Le kellett ülepednie, hogy ne alkothassak véleményt első felindulásból, mert hibásan ítélhetem meg a darabot. Így lett volna. Jól tettem, hogy nem mondtam semmit, mert a kép átrendeződött. Első felindulásból művészinek tűnt az egész, felfoghatatlan, elvont művészetnek. Most már értem és becsülöm a színészeket, és megköszönöm nekik ezt a hatalmas élményt.
Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 4. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
