A hímsoviniszták élén bemutatkozom
férfilét, párkapcsolat, 2006. november
Az egész természetesen már az óvodában kezdődött. (Ezt előre sejtettük.) Pedig nem értek nagy traumák, nem köptek le borsófőzelékkel, és senki nem kérte, hogy mutassam meg. (Lehet, hogy ez volt a baj!) Mégis, sajnos, az óvodában döbbentem rá a tényre, miszerint a világon mindössze két nem létezik: fiú és lány, másból nem lehet választani. Mindjárt a legfeltűnőbb különbség az volt a két csoport között, hogy a fiúknak nem kellett leülniük a WC-ülőkére, ami nyilvánvalóan diszkrimináció. Ezen kívül pedig ordítozásuk vagy verekedésük nem vonta maga után a közmegvetést, lányoknál az ilyesmi viszont nem jöhetett szóba. Ők inkább a "bőgésnek" nevezett kommunikációs csatornán keresztül érvényesítették jogaikat, ami miatt aztán még "síró-pityogónak" is titulálták őket. Olyan hullára felesleges dolgokkal is foglalkozniuk kellett, mint a homokból tortasütés, melynek végterméke két perc alatt szétporlad – pláne, ha a kisfiúk csoportja beletapos – és a "babázásnak" nevezett, rémisztő tevékenység. Ha ezen rajtakaptak, akkor egy életre leigazoltál a lányokhoz, nem volt menekvés.
Szóval én mindjárt eldöntöttem, hogy egyik csoporthoz sem fogok leigazolni, mert már mindkettőben túl sokan voltak, és a szabályok sem tetszettek. A kisfiúk kasztjában amúgy sem lett volna sok esélyem, mert mindenki igyekezett felvilágosítani arról, hogy nekem nem olyan van, mint nekik, hanem egész más, és emiatt az "olyan" dolog miatt diszkriminálnak engem a mosdóban. Ez önmagában felháborító volt, az meg pláne, hogy olyan csoportba akartak belekényszeríteni, amely eleve vesztesnek tűnt. Mindig a lányok haját húzták meg, fociztak a játékaikkal, és ezek után nem is torolhatták meg rendesen, hanem áruló panaszkodásra kényszerítették őket az erőviszonyok, ebből meg ki kér? Tehát fogtam magam, leültem a színes kréták mellé, eldöntöttem, hogy nagy festő leszek, esetleg híres író is, vagy halhatatlan költő, de egy biztos: mint "szabad lélek", soha nem csatlakozom ehhez az egészhez!
Egyszerűen hangzik, de ez önmagában véve egy elég bonyolult procedúra. A társadalom hosszú ideig mindent elkövetett, hogy belerángasson a dologba, ám én szilárdan ellenálltam. Az iskolát azért szerettem meg mindjárt, mert ott babázási vagy építőkockázási előéletétől függetlenül mindenki lehetett kiemelkedő, én mindjárt azon voltam, hogy osztályelső legyek. Törekvésem hamar elnyerte méltó büntetését: 10 évesen felvettek egy csaknem-csupa-férfi gimnáziumba, ahol 8 évet húztam le mint művészetrajongó elítélt, és rádöbbentem, hogy a biológia halálos ellenségem: ugyanis a természet úgynevezett "női aggyal" áldott meg. Bármikor írok egy verset, de meg ne kérdezzék tőlem, mi az a koordinátageometria. Fizikából csak azért nem buktam meg, mert szépen olvastam fel Marie Curie életét.
Nem voltam lázadó kamasz. Miért is lázadtam volna valami ellen, amit eleve nem vonatkoztattam magamra? Nagyobb ellenfelet szemeltem ki magamnak: az anyatermészetet! Az pedig nem semmi. A társadalom rakétáit még csak ki tudtam védeni, de a természet biológiai fegyvereket használ! Először is: szerelmes lettem (egy fiúba), és csaknem leszedtem szerencsétlen fejét, amiért képes volt megszületni, és tűrni, hogy belészeressek. Másodszor is: ekkor döbbentem rá, hogy termékeny vagyok, ami a megfelelő szociobiológiai viselkedés mellőzésével még csak elmegy, na de egy fiúval a nyakamon! Sokkal jobban rettegtem én az anyatermészettől, mint amennyire az emberek gyenge gumiból és gyógyszerből készült ellenpróbálkozásaiban bízni tudtam: tehát ki kellett találni valamit. És mivel nem vagyok hülye, csak a koordináta geometriához, mindjárt fel is találtam a spanyolviaszt. Koplalni kezdtem. Jól ment. Valahogy meg kellett fékezni azt a nőt (engem), aki pofátlanul ott leselkedett rám a sötétben, és csak arra várt, hogy megsemmisítse "szabad lelkemet". Ha férfinak születtem volna, erre azt mondták volna: "tipikus" (ti. házasság- és gyerekfóbiás), de mivel erről szó sem volt, az orvos csak azt mondta, a súlyom kritikán (is) aluli, majd hormonokat írt fel az anyatermészet nevében.
A lényeg: stratégiát kellett váltanom. A kapcsolatom ugyan ráment a koplalásra, de annyi baj legyen, így már semmi nem veszélyeztette "szabad lelkemet". Elkezdtem hát elmémet pallérozni, és a képzőművészet helyett hirtelen a patkányok kondicionálására tértem át, mert valamire még nem jöttem rá, és azt nem találom meg a festészetben. Így lettem pszichológus. Békát boncoltam, patkányagyat lékeltem, és igazi társakra találtam egyéb fura szerzetekben, akik ugyanúgy szabad lelkeik keresése végett nyiszálták a békakobakot.
Az anyatermészet azonban végső csapásra készült. Én ugyan elsüllyeszthetetlen voltam, de jött a jéghegy. Azt mondta, "briliáns nő" vagyok, jó a humorom, lehet velem beszélgetni, mert "intelligens" vagyok. De neki valami hiányzik belőlem… Csak nem? Hitvitáink ugyan felemelők voltak, de hol van az a… hát tudom én… az a nő? Az az anyatermészetes? Rámtört a röhögés. "Bezártam", mondtam. "Lefátyolozva ül egy sötét szobában, akadályozta volna szabad lelkemet". Ő messze ment (ma már anyatermészetes nő vőlegénye), én meg szemügyre vettem a hímsoviniszta férfit, aki én vagyok. Okos, cinikus, férfitársaságok tiszteletbeli tagja, egy anyatermészetes nő (magam) módszeres megkínzója, becsmérlője, éheztetője, rabtartója és potenciális gyilkosa. Másrészt pszichológus, ma már az evészavarok "szakértője", egyéb hímsoviniszta nőkbe imádkozza vissza az életet, amelyet "szabad lélekre" akarnak cserélni. Cikkek írója úgynevezett "női rovatban". Tragikomika, vakon vezet világtalanokat. Egyetlen esélye, hogy tudja: vakvezető kutyája az anyatermészet, amelyben mindig több könyörület volt iránta, mint benne valaha is. És aki benne bízik, az jöjjön velem oda, ahova soha nem akartam menni, miközben olyan tapasztalatokról írok, amelyeket soha nem akartam megszerezi.
Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 3. számában.
http://ikhok.elte.hu
Szóval én mindjárt eldöntöttem, hogy egyik csoporthoz sem fogok leigazolni, mert már mindkettőben túl sokan voltak, és a szabályok sem tetszettek. A kisfiúk kasztjában amúgy sem lett volna sok esélyem, mert mindenki igyekezett felvilágosítani arról, hogy nekem nem olyan van, mint nekik, hanem egész más, és emiatt az "olyan" dolog miatt diszkriminálnak engem a mosdóban. Ez önmagában felháborító volt, az meg pláne, hogy olyan csoportba akartak belekényszeríteni, amely eleve vesztesnek tűnt. Mindig a lányok haját húzták meg, fociztak a játékaikkal, és ezek után nem is torolhatták meg rendesen, hanem áruló panaszkodásra kényszerítették őket az erőviszonyok, ebből meg ki kér? Tehát fogtam magam, leültem a színes kréták mellé, eldöntöttem, hogy nagy festő leszek, esetleg híres író is, vagy halhatatlan költő, de egy biztos: mint "szabad lélek", soha nem csatlakozom ehhez az egészhez!
Egyszerűen hangzik, de ez önmagában véve egy elég bonyolult procedúra. A társadalom hosszú ideig mindent elkövetett, hogy belerángasson a dologba, ám én szilárdan ellenálltam. Az iskolát azért szerettem meg mindjárt, mert ott babázási vagy építőkockázási előéletétől függetlenül mindenki lehetett kiemelkedő, én mindjárt azon voltam, hogy osztályelső legyek. Törekvésem hamar elnyerte méltó büntetését: 10 évesen felvettek egy csaknem-csupa-férfi gimnáziumba, ahol 8 évet húztam le mint művészetrajongó elítélt, és rádöbbentem, hogy a biológia halálos ellenségem: ugyanis a természet úgynevezett "női aggyal" áldott meg. Bármikor írok egy verset, de meg ne kérdezzék tőlem, mi az a koordinátageometria. Fizikából csak azért nem buktam meg, mert szépen olvastam fel Marie Curie életét.
Nem voltam lázadó kamasz. Miért is lázadtam volna valami ellen, amit eleve nem vonatkoztattam magamra? Nagyobb ellenfelet szemeltem ki magamnak: az anyatermészetet! Az pedig nem semmi. A társadalom rakétáit még csak ki tudtam védeni, de a természet biológiai fegyvereket használ! Először is: szerelmes lettem (egy fiúba), és csaknem leszedtem szerencsétlen fejét, amiért képes volt megszületni, és tűrni, hogy belészeressek. Másodszor is: ekkor döbbentem rá, hogy termékeny vagyok, ami a megfelelő szociobiológiai viselkedés mellőzésével még csak elmegy, na de egy fiúval a nyakamon! Sokkal jobban rettegtem én az anyatermészettől, mint amennyire az emberek gyenge gumiból és gyógyszerből készült ellenpróbálkozásaiban bízni tudtam: tehát ki kellett találni valamit. És mivel nem vagyok hülye, csak a koordináta geometriához, mindjárt fel is találtam a spanyolviaszt. Koplalni kezdtem. Jól ment. Valahogy meg kellett fékezni azt a nőt (engem), aki pofátlanul ott leselkedett rám a sötétben, és csak arra várt, hogy megsemmisítse "szabad lelkemet". Ha férfinak születtem volna, erre azt mondták volna: "tipikus" (ti. házasság- és gyerekfóbiás), de mivel erről szó sem volt, az orvos csak azt mondta, a súlyom kritikán (is) aluli, majd hormonokat írt fel az anyatermészet nevében.
A lényeg: stratégiát kellett váltanom. A kapcsolatom ugyan ráment a koplalásra, de annyi baj legyen, így már semmi nem veszélyeztette "szabad lelkemet". Elkezdtem hát elmémet pallérozni, és a képzőművészet helyett hirtelen a patkányok kondicionálására tértem át, mert valamire még nem jöttem rá, és azt nem találom meg a festészetben. Így lettem pszichológus. Békát boncoltam, patkányagyat lékeltem, és igazi társakra találtam egyéb fura szerzetekben, akik ugyanúgy szabad lelkeik keresése végett nyiszálták a békakobakot.
Az anyatermészet azonban végső csapásra készült. Én ugyan elsüllyeszthetetlen voltam, de jött a jéghegy. Azt mondta, "briliáns nő" vagyok, jó a humorom, lehet velem beszélgetni, mert "intelligens" vagyok. De neki valami hiányzik belőlem… Csak nem? Hitvitáink ugyan felemelők voltak, de hol van az a… hát tudom én… az a nő? Az az anyatermészetes? Rámtört a röhögés. "Bezártam", mondtam. "Lefátyolozva ül egy sötét szobában, akadályozta volna szabad lelkemet". Ő messze ment (ma már anyatermészetes nő vőlegénye), én meg szemügyre vettem a hímsoviniszta férfit, aki én vagyok. Okos, cinikus, férfitársaságok tiszteletbeli tagja, egy anyatermészetes nő (magam) módszeres megkínzója, becsmérlője, éheztetője, rabtartója és potenciális gyilkosa. Másrészt pszichológus, ma már az evészavarok "szakértője", egyéb hímsoviniszta nőkbe imádkozza vissza az életet, amelyet "szabad lélekre" akarnak cserélni. Cikkek írója úgynevezett "női rovatban". Tragikomika, vakon vezet világtalanokat. Egyetlen esélye, hogy tudja: vakvezető kutyája az anyatermészet, amelyben mindig több könyörület volt iránta, mint benne valaha is. És aki benne bízik, az jöjjön velem oda, ahova soha nem akartam menni, miközben olyan tapasztalatokról írok, amelyeket soha nem akartam megszerezi.
Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 3. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
