Zürös álmosság keveredik a gyomromban, szájszagom párája lengi be szívem pitvarát ezen az esős őszi éjszakán, nevezhetjük közép-európai depressziónak is. Az elmúló nap ereje ismét megpörgette tengelye körül a Földet. Talán most Hollywoodban éppen felkelni készül a jó öreg Jack Nicholson egy Camellal a szája csücskében, talán az alaszkai félhomályban osonó rénszarvasok patái éppen felverik az alvó vadászokat, talán Majkát, a médiakutyát megint valami totálisan fatális sorozatra kéri fel a Viadukt3 (ahogy egyik sörivó vendégünk szokta emlegetni a híradómentes csatornát), talán feje tetejére állt a világ és én attól szédülök.
Molotov-koktélok repkednek Pest utcáin, vakmerő tüntetőként a maga módján mindenki a saját igaza mellé áll, hogy aztán más innen a tévé elől élvezhesse a virtuális valóság vízágyúit. Talán, ha velem történne elhinném, de én már semmiben sem hiszek. Itt ülünk ketten kicsiny birodalmunkban, a Tesó, aki sziklaszilárdan hiszi, hogy menthető a világ, és tenni akar és Én, aki a gombokat nyomkodva, magamba roskadva kitapogatom az emberi élet gyűrött redőit a létezésben, de felvarratni már nincs lelkem, se erőm. A tesó bíztat, lelket akar önteni belém: majd meglátod, holnap jobb lesz! Az új nappal új világ jő, agyad pókja majd új hálót sző a mai tépett helyett. Neki megígérem, hogy változom, hogyne változnék, hiszen én képes vagyok bármire, csak előre vigyen. Érte hazudok.
Az elméletem, miszerint az emberi agy 27 éves korára éri el intellektuális teljesítőképességének csúcsát, és aztán csak rútul romlik, saját csúfos árnyékévá válik, egy rutinosan ravasz, de életképtelen masszává – beigazolódott. Akik még ott a csúcson megpróbálták tovább tágítani saját képességeiket, lázadni az elhaló sejtjeik millió ellen, sarokba szorítani az ellenséges romló agyvelejüket, azok mind-mind halott rocksztárok, költők (Morrison, Joplin, Hendrix, Cobain) vagy anonim alkoholisták, drogosok lettek. Akiknek meg nem volt mit a sarokba szorítani, azok most pártokra szavaznak, interaktív játszanak, sorozatokat néznek, emlékeikből élnek, bölcseket mesélnek arról az életükről, amit még meg is éltek egykor, böfögnek a buszon, hamburgert zabálnak, műszaki cikkeket vásárolnak havonta. Rájuk épül a globalizáció. Ránk. A többi leterhelt agyú, aki gyáva volt harcolni túltengő agysejtjei biztonságáért meg nyavajog, bölcseket ír a lázadásról, több nyelven beszél, tankönyveket ad ki, vagy az alapján tanít, analizál, egerekkel kísérletezik, de ő is böfög, hamburgert zabál, és műszaki cikkeket vesz havonta. Ők a globalizáció tartópillérei. Legfelül meg a HELYTARTÓK páran, a nagy kánaánban bután élvezik a jussukat, amit a világ összehordott nekik. Az ő karmájuk kitapintható, egyszeri és eldobható.
A szorgos hangyák Molotov-koktéljai nem találják el őket, hiszen a hangyatársadalom észre sem veszi, hogy olyan magasságokba nem lehet hajítani, így jobb híján saját fejükön landol minden. Apró morzsákat szemezgetnek apró pici emberlények az odadobott koncból, néha felgyújtják maguk körül a világot, majd megnyugszanak: megint nem történt semmi, én ezt is megúsztam. Nagy túlélők vagyunk mi. Októberben a vidéki kocsma összes vendége a zsebében kotorászik, az első gázszámlák sárga csekkjei letépetlenül nyugszanak a csörrenő apró mellett. A kocsmáros kemény télre készül, hosszú lesz az adósok listája. A rokkantnyugdíjasok rezzenéstelen arccal néznek vissza majdnem üres poharaikba, szemükben kétségbeesés: mi lesz, ha elfogy a feloldozást hozó kannás bor, a túlélés muníciója, a mindennapi monoton-koktél. Talán ha nem nyugodtam volna bele 27 évesen a nyughatatlanságba, talán ha én kelletem volna a Mindenható Világ Urainak magyar helytartójának, talán akkor…
A kőművesek bölcsek és humorosak. Az egyik az imént figyelmeztette a fiát, ha belefullad az uszoda medencéjébe, ő agyonüti. Úgy, ahogy annak idején a holnap a tegnapot, mikor még volt jövő.
Molotov-koktélok repkednek Pest utcáin, vakmerő tüntetőként a maga módján mindenki a saját igaza mellé áll, hogy aztán más innen a tévé elől élvezhesse a virtuális valóság vízágyúit. Talán, ha velem történne elhinném, de én már semmiben sem hiszek. Itt ülünk ketten kicsiny birodalmunkban, a Tesó, aki sziklaszilárdan hiszi, hogy menthető a világ, és tenni akar és Én, aki a gombokat nyomkodva, magamba roskadva kitapogatom az emberi élet gyűrött redőit a létezésben, de felvarratni már nincs lelkem, se erőm. A tesó bíztat, lelket akar önteni belém: majd meglátod, holnap jobb lesz! Az új nappal új világ jő, agyad pókja majd új hálót sző a mai tépett helyett. Neki megígérem, hogy változom, hogyne változnék, hiszen én képes vagyok bármire, csak előre vigyen. Érte hazudok.
Az elméletem, miszerint az emberi agy 27 éves korára éri el intellektuális teljesítőképességének csúcsát, és aztán csak rútul romlik, saját csúfos árnyékévá válik, egy rutinosan ravasz, de életképtelen masszává – beigazolódott. Akik még ott a csúcson megpróbálták tovább tágítani saját képességeiket, lázadni az elhaló sejtjeik millió ellen, sarokba szorítani az ellenséges romló agyvelejüket, azok mind-mind halott rocksztárok, költők (Morrison, Joplin, Hendrix, Cobain) vagy anonim alkoholisták, drogosok lettek. Akiknek meg nem volt mit a sarokba szorítani, azok most pártokra szavaznak, interaktív játszanak, sorozatokat néznek, emlékeikből élnek, bölcseket mesélnek arról az életükről, amit még meg is éltek egykor, böfögnek a buszon, hamburgert zabálnak, műszaki cikkeket vásárolnak havonta. Rájuk épül a globalizáció. Ránk. A többi leterhelt agyú, aki gyáva volt harcolni túltengő agysejtjei biztonságáért meg nyavajog, bölcseket ír a lázadásról, több nyelven beszél, tankönyveket ad ki, vagy az alapján tanít, analizál, egerekkel kísérletezik, de ő is böfög, hamburgert zabál, és műszaki cikkeket vesz havonta. Ők a globalizáció tartópillérei. Legfelül meg a HELYTARTÓK páran, a nagy kánaánban bután élvezik a jussukat, amit a világ összehordott nekik. Az ő karmájuk kitapintható, egyszeri és eldobható.
A szorgos hangyák Molotov-koktéljai nem találják el őket, hiszen a hangyatársadalom észre sem veszi, hogy olyan magasságokba nem lehet hajítani, így jobb híján saját fejükön landol minden. Apró morzsákat szemezgetnek apró pici emberlények az odadobott koncból, néha felgyújtják maguk körül a világot, majd megnyugszanak: megint nem történt semmi, én ezt is megúsztam. Nagy túlélők vagyunk mi. Októberben a vidéki kocsma összes vendége a zsebében kotorászik, az első gázszámlák sárga csekkjei letépetlenül nyugszanak a csörrenő apró mellett. A kocsmáros kemény télre készül, hosszú lesz az adósok listája. A rokkantnyugdíjasok rezzenéstelen arccal néznek vissza majdnem üres poharaikba, szemükben kétségbeesés: mi lesz, ha elfogy a feloldozást hozó kannás bor, a túlélés muníciója, a mindennapi monoton-koktél. Talán ha nem nyugodtam volna bele 27 évesen a nyughatatlanságba, talán ha én kelletem volna a Mindenható Világ Urainak magyar helytartójának, talán akkor…
A kőművesek bölcsek és humorosak. Az egyik az imént figyelmeztette a fiát, ha belefullad az uszoda medencéjébe, ő agyonüti. Úgy, ahogy annak idején a holnap a tegnapot, mikor még volt jövő.
Ezt megosztom Facebook-on!
