Őszi séta halottakkal
építészet, 2007. október
Recseg az őszi levél a talpam alatt, ahogy járom az utamat. Lágy szellő lengedez, susog a fa, napsütés, csend, nyugalom, béke. Babakocsis anyukák, fényképező turisták, rajzoló diákok. Köröttem szobrok, műalkotások, sírok, mauzóleumok. Haláli séta platánfák tövében, híres emberek nyughelye körében Európa egyik legnagyobb panoptikumában.
A Fiumei, avagy Kerepesi úti temetőt 1847 júniusában nyitották meg. Közel két évet kellett várni, mire az első halottat beletemették, annyira idegenkedett tőle a lakosság. "Az első nevezetes halott Vörösmarty Mihál - így áll a neve a sírkövön - 1855-ben" került végső nyughelyére több tízezer ember jelenlétében. A temetőt 1885-ben nyilvánították dísztemetővé, így Széchenyi Istvánnak ismét valóra vált egy álma a "Nemzeti Üdvlelde, panteon" (1843) létrehozásával. Mire a jelenlegi formáját elérte, rengeteg átalakításon, hányattatáson ment keresztül.
A századfordulóban készítették az első rendezési tervet Hegedűs Ármin fővárosi mérnökkel. Ekkor nevezték ki a parcellákat, építették meg az utakat, az árkádos sírboltokat (Gerle Lajos tervező munkái). Így épültek később a kiemelkedő és lélegzetelállító képző- és építőművészeti alkotások. Létrejött a művész, a tudós, a politikus parcella. A temető történetének első szakasza a második világháború végével fejeződött be. Több ezer háborús áldozatot temettek el itt. 1952-ben a fővárosi tanács fel akarta számolni a temetőt, hogy lakótelepet hozzon létre a helyén, és ki tudja szélesíteni a Fiumei utat. Megkezdődött a lejárt parcellák felszámolása, amit az '56-os forradalom szakított félbe. Új rendszer született és vele új szellem: megszavazták a Nemzeti Panteon kiszélesítését. Ezután sírhelyet már csak azok kaphattak, akik kiemelkedő munkát végeztek a politika, társadalom, tudomány, művészet és egyéb területeken.
1968-ban megalakult a Nemzeti Panteon Bizottság, amely egyrészt felkutatta és visszahelyezte a felszámolt halottak maradványait, másrészt egy ötezer névből álló listát nyújtott be a Magyar Tudományos Akadémiának azzal a céllal, hogy a magyar történelem jelentős személyiségeit összegyűjtse a különböző temetőkből. Több ezer halott kapott végső nyughelyet mauzóleumok, szobrok, szoboregyüttesek alatt, s így alakulhatott ki az ország legnagyobb szabadtéri szobormúzeuma. 1972-ben újabb pályázatot írtak ki, mellyel kiszélesítették a temető funkcióját. A nemzet nagy halottainak temetkezési helye mellett kegyeleti hely, történelmi és képzőművészeti alkotások komplexuma és zöldterület lett, ahol a fővárosiak kicsit felüdülhetnek a belváros zsúfoltságából (a temető 55 hektáron helyezkedik el, és ebből 25 hektár parkosított). Az Akadémia, a főváros és az adományozók fizették a felújítási munkálatokat. Így alakult ki a mai kép, melyet többek közt Ybl Miklósnak, Stróbl Alajos (Zichy Mihály portréja), Fadrusz Jánosnak, Széchi Antalnak, Pásztor Jánosnak (Lotz Károly sírja), Melocco Miklósnak (Ady Endre sírja), Gerster Kálmánnak (Kossuth és Deák mauzóleum), Schickedanz Albertnek (Batthyányi Lajos és családjának mauzóleuma) köszönhetünk.
Úgy gondolom, mindenkinek van kedvenc helye, ahol egyszer életében megfordult. Nekem ilyen Budapesten a Vár, a Ferenciek tere, Londonban a Trafargar Square, Szentpéterváron a Péter Pál erőd langyos homokja. Itt a Fiumeiben is van ilyen hely. Ahogy állunk Jókai Mór sírjánál, jobbra Blaha Lujza (Fülöp Elemér munkája, mely szerintem a temető legszivetmelengetőbb alkotása), balra Ady Endre sírja s előttünk kétoldalt az árkádok, nem érezzük, hogy alattunk emberek nyugszanak. Egy építészeti csoda tárul elénk a természettel együtt élve. Az autók halk zaja, egy-két nézelődő, s a tudatalattinkban: "de mégis hol vagyunk" ad az egésznek egy misztikus bizsergést.
Franciaországban Villon idejében a párizsi temetőnek volt találkozóhelyi funkciója. Ezt mi szerencsére soha nem fogjuk megélni, de azt sem, hogy olyan látogatottságra tegyen szert, mint a Pére Lachaise temető. Nekünk nincsenek világviszonylatban oly híres embereink, színészeink, íróink, művészeink. De vannak kiemelkedő alkotóink, hisz ne feledjük, miket tervezett Ybl vagy Schickedanz. Érdemes őket megismernünk egy másik oldalukról ne csak az Operáról vagy a Szépművészetiről legyenek híresek. Érdemes meglátogatni Babitsot, Krúdyt, Kosztolányit, József Attilát. Érdemes kiszakadnunk a város bűzéből és mocskából, ne csak arra a szerencsétlen Margitszigetre járjunk, ahol ember tapos embert már. Fogd a fényképezőgépet, vedd fel a kényelmesebbik cipődet, kérj egy térképet a virágosnál és kerekedj fel! Azt hiszem, ősszel a legszebb!
Forrás: Csernus-Lukács Lajos Budapesti temetők című könyve
A Fiumei, avagy Kerepesi úti temetőt 1847 júniusában nyitották meg. Közel két évet kellett várni, mire az első halottat beletemették, annyira idegenkedett tőle a lakosság. "Az első nevezetes halott Vörösmarty Mihál - így áll a neve a sírkövön - 1855-ben" került végső nyughelyére több tízezer ember jelenlétében. A temetőt 1885-ben nyilvánították dísztemetővé, így Széchenyi Istvánnak ismét valóra vált egy álma a "Nemzeti Üdvlelde, panteon" (1843) létrehozásával. Mire a jelenlegi formáját elérte, rengeteg átalakításon, hányattatáson ment keresztül.
A századfordulóban készítették az első rendezési tervet Hegedűs Ármin fővárosi mérnökkel. Ekkor nevezték ki a parcellákat, építették meg az utakat, az árkádos sírboltokat (Gerle Lajos tervező munkái). Így épültek később a kiemelkedő és lélegzetelállító képző- és építőművészeti alkotások. Létrejött a művész, a tudós, a politikus parcella. A temető történetének első szakasza a második világháború végével fejeződött be. Több ezer háborús áldozatot temettek el itt. 1952-ben a fővárosi tanács fel akarta számolni a temetőt, hogy lakótelepet hozzon létre a helyén, és ki tudja szélesíteni a Fiumei utat. Megkezdődött a lejárt parcellák felszámolása, amit az '56-os forradalom szakított félbe. Új rendszer született és vele új szellem: megszavazták a Nemzeti Panteon kiszélesítését. Ezután sírhelyet már csak azok kaphattak, akik kiemelkedő munkát végeztek a politika, társadalom, tudomány, művészet és egyéb területeken.
1968-ban megalakult a Nemzeti Panteon Bizottság, amely egyrészt felkutatta és visszahelyezte a felszámolt halottak maradványait, másrészt egy ötezer névből álló listát nyújtott be a Magyar Tudományos Akadémiának azzal a céllal, hogy a magyar történelem jelentős személyiségeit összegyűjtse a különböző temetőkből. Több ezer halott kapott végső nyughelyet mauzóleumok, szobrok, szoboregyüttesek alatt, s így alakulhatott ki az ország legnagyobb szabadtéri szobormúzeuma. 1972-ben újabb pályázatot írtak ki, mellyel kiszélesítették a temető funkcióját. A nemzet nagy halottainak temetkezési helye mellett kegyeleti hely, történelmi és képzőművészeti alkotások komplexuma és zöldterület lett, ahol a fővárosiak kicsit felüdülhetnek a belváros zsúfoltságából (a temető 55 hektáron helyezkedik el, és ebből 25 hektár parkosított). Az Akadémia, a főváros és az adományozók fizették a felújítási munkálatokat. Így alakult ki a mai kép, melyet többek közt Ybl Miklósnak, Stróbl Alajos (Zichy Mihály portréja), Fadrusz Jánosnak, Széchi Antalnak, Pásztor Jánosnak (Lotz Károly sírja), Melocco Miklósnak (Ady Endre sírja), Gerster Kálmánnak (Kossuth és Deák mauzóleum), Schickedanz Albertnek (Batthyányi Lajos és családjának mauzóleuma) köszönhetünk.
Úgy gondolom, mindenkinek van kedvenc helye, ahol egyszer életében megfordult. Nekem ilyen Budapesten a Vár, a Ferenciek tere, Londonban a Trafargar Square, Szentpéterváron a Péter Pál erőd langyos homokja. Itt a Fiumeiben is van ilyen hely. Ahogy állunk Jókai Mór sírjánál, jobbra Blaha Lujza (Fülöp Elemér munkája, mely szerintem a temető legszivetmelengetőbb alkotása), balra Ady Endre sírja s előttünk kétoldalt az árkádok, nem érezzük, hogy alattunk emberek nyugszanak. Egy építészeti csoda tárul elénk a természettel együtt élve. Az autók halk zaja, egy-két nézelődő, s a tudatalattinkban: "de mégis hol vagyunk" ad az egésznek egy misztikus bizsergést.
Franciaországban Villon idejében a párizsi temetőnek volt találkozóhelyi funkciója. Ezt mi szerencsére soha nem fogjuk megélni, de azt sem, hogy olyan látogatottságra tegyen szert, mint a Pére Lachaise temető. Nekünk nincsenek világviszonylatban oly híres embereink, színészeink, íróink, művészeink. De vannak kiemelkedő alkotóink, hisz ne feledjük, miket tervezett Ybl vagy Schickedanz. Érdemes őket megismernünk egy másik oldalukról ne csak az Operáról vagy a Szépművészetiről legyenek híresek. Érdemes meglátogatni Babitsot, Krúdyt, Kosztolányit, József Attilát. Érdemes kiszakadnunk a város bűzéből és mocskából, ne csak arra a szerencsétlen Margitszigetre járjunk, ahol ember tapos embert már. Fogd a fényképezőgépet, vedd fel a kényelmesebbik cipődet, kérj egy térképet a virágosnál és kerekedj fel! Azt hiszem, ősszel a legszebb!
Forrás: Csernus-Lukács Lajos Budapesti temetők című könyve
Ezt megosztom Facebook-on!
