Mindegy, melyik párt van kormányon, szinte havonta lehet hallani azt a remek frázist valamely közszereplőtől vagy siránkozó értelmiségitől, hogy az embereket nem érdekli a kultúra. Ezt ugyan cáfolni látszik az a pozitív, ám némileg mégis furcsa trend, amelyik az újgazdag fiatalok körében terjed, miszerint is: gizda dolog kiállításra járni. Végigcsattogni a Szépművészetiben buffalóban, kiló fuksszal a nyakban, és minden második képnél felhördülni, hogy "vázz, ilyet a kisöcsém is tud, mi ebbe’ a művészet, hö?". Node legalább járnak oda, a nagy kiállítások általában jelentős forgalmat bonyolítanak le, a szervezők mégis sírnak folyton. Mi lehet itt a probléma? Vajon tényleg igazak hazánk egyik legkonkrétabban fogalmazó, suttyómetált játszó zenekarának, az Akelának a sorai: "Nagyon sok könyvtár van és múzeum / sok a színház, a mozi és a panoptikum / de az embereket nem érdekli a kultúra / a borozókban maradnak – és igazuk van"?
Nem hinném. Vegyünk egy felsőoktatásban tanuló, átlagos diákot. Nappali tagozatos, állandó munkahelye nincs, de vállal alkalmi munkákat, felvette a diákhitelt, és van ösztöndíja is. Havi összjövedelme a legjobb esetben sem haladja meg a negyvenezer forintot. Tegyük fel, hogy a szüleivel lakik, tehát rezsire, ruházkodásra nem kell költenie. Tehát egyáltalán nem a legszegényebbek közé tartozik, sőt. Aki megengedheti magának, hogy felőoktatásban vegyen részt, nappalin ráadásul, az minden, csak nem szegény.
Ha minden héten egyszer elmegy moziba, nem premierre, nem a legdrágábba, az nyolcszáz forintos jegyárral számolva havi 3200 forint. Jobb esetben a mozibajárás nem egyedül történik, és nem ér véget a társasági lét a filmmel egyidőben, tehát, mondjuk, elmennek valahova valamit enni vagy inni, olcsó helyre, ez legszűkösebb kerettel is minimum ezer, de inkább ezerötszáz forint plusz, alkalmanként. Már majdnem tízezer forintnál járunk. A Szépművészeti Múzeumban a legutóbbi, spanyol festőket bemutató kiállításra a diákjegy nyolcszáz forint volt (amellyel csak és kizárólag azt az egy nyamvadt tárlatot nézhetted meg, a másik két, szintén exkluzív és érdekes időszaki kiállításra újabb jegyet kellett volna venni, hasonló összegért). Kiállításra is lehetne járni minden héten, annyi van csak Budapesten, de emberünk havi eggyel beéri, mert, mondjuk, el szeretne menni még színházba is. Ez ideális esetben szintén nyolc-kilencszáz forint, diákjegyes megoldással. A színházban is van büfé, és utána sem feltétlenül rögtön hazamegy, hiszen kikapcsolódni, szórakozni indult. Ha ezek is megvoltak, elköltött húszezer forintot úgy, hogy egész hónapban nem vett egy csomag rágót, egy kólát a büfében vagy egy (természetesen akciós) pólót a sarki trafikban.
A koncertjegyek is irreálisan drágák, egy ötezer forintos belépő elvileg már nem számít húzósnak, amikor vannak belépők ötvenezerért is. És a komolyzenei koncertek sem olcsóbbak semmivel. Az eredeti cédéről, szép kiállítású könyvről ne is beszéljünk. A felsőoktatásban tanulók jó részénél a művelődés irányát nemcsak az érdeklődés szabja meg. Hanem, sajnos, a pénztárca átmérője is.
A dolgozó többségnek pedig még diákigazolvány és ösztöndíj sem jár, a fizetés meg körülbelül arra elég, hogy a megélhetés költségeit többé-kevésbé fedezze. Jobb esetben, teszem hozzá. Így aztán végképp nem sok esély marad a kultúra beszippantására (arról nem is beszélve, hogy mennyire kevés idő marad minderre). Beigazolódnak a fent említett együttes szavai. A kör pedig ördögivé válik: minél inkább nem jutnak hozzá a kultúrához, annál kevésbé lesz hozzá közük, és annál kevésbé fogja érdekelni őket. Eltahósodnak. Marad a tálcán kínált, alapos agymosás: a degenerált tévéműsorok, az újságpapírra nyomtatott szemét. És ki lehet jelenteni, hogy, "hát kérem, hiába próbálkozunk itt a kultúrával, amikor az embereknek ez nem kell". Meg lehet vonni a kultúrától a támogatást. Sőt, el lehet menni addig, ameddig a versenyhivatal munkatársa a minap, aki kijelentette, a szépirodalom és a ponyva közti árkülönbségeken felhorkanva, hogy ez az egész kultúra egy szűk elit hobbija, és miért is kéne ezt dotálni államilag, ha nem piacképes. Eddig úgy tudtam, hogy az emberiség egyetemes műveltsége az emberiségé.
Furcsa dolgok várhatóak még, azt hiszem. Sajnos.
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 8. számában.
http://ikhok.elte.hu
Nem hinném. Vegyünk egy felsőoktatásban tanuló, átlagos diákot. Nappali tagozatos, állandó munkahelye nincs, de vállal alkalmi munkákat, felvette a diákhitelt, és van ösztöndíja is. Havi összjövedelme a legjobb esetben sem haladja meg a negyvenezer forintot. Tegyük fel, hogy a szüleivel lakik, tehát rezsire, ruházkodásra nem kell költenie. Tehát egyáltalán nem a legszegényebbek közé tartozik, sőt. Aki megengedheti magának, hogy felőoktatásban vegyen részt, nappalin ráadásul, az minden, csak nem szegény.
Ha minden héten egyszer elmegy moziba, nem premierre, nem a legdrágábba, az nyolcszáz forintos jegyárral számolva havi 3200 forint. Jobb esetben a mozibajárás nem egyedül történik, és nem ér véget a társasági lét a filmmel egyidőben, tehát, mondjuk, elmennek valahova valamit enni vagy inni, olcsó helyre, ez legszűkösebb kerettel is minimum ezer, de inkább ezerötszáz forint plusz, alkalmanként. Már majdnem tízezer forintnál járunk. A Szépművészeti Múzeumban a legutóbbi, spanyol festőket bemutató kiállításra a diákjegy nyolcszáz forint volt (amellyel csak és kizárólag azt az egy nyamvadt tárlatot nézhetted meg, a másik két, szintén exkluzív és érdekes időszaki kiállításra újabb jegyet kellett volna venni, hasonló összegért). Kiállításra is lehetne járni minden héten, annyi van csak Budapesten, de emberünk havi eggyel beéri, mert, mondjuk, el szeretne menni még színházba is. Ez ideális esetben szintén nyolc-kilencszáz forint, diákjegyes megoldással. A színházban is van büfé, és utána sem feltétlenül rögtön hazamegy, hiszen kikapcsolódni, szórakozni indult. Ha ezek is megvoltak, elköltött húszezer forintot úgy, hogy egész hónapban nem vett egy csomag rágót, egy kólát a büfében vagy egy (természetesen akciós) pólót a sarki trafikban.
A koncertjegyek is irreálisan drágák, egy ötezer forintos belépő elvileg már nem számít húzósnak, amikor vannak belépők ötvenezerért is. És a komolyzenei koncertek sem olcsóbbak semmivel. Az eredeti cédéről, szép kiállítású könyvről ne is beszéljünk. A felsőoktatásban tanulók jó részénél a művelődés irányát nemcsak az érdeklődés szabja meg. Hanem, sajnos, a pénztárca átmérője is.
A dolgozó többségnek pedig még diákigazolvány és ösztöndíj sem jár, a fizetés meg körülbelül arra elég, hogy a megélhetés költségeit többé-kevésbé fedezze. Jobb esetben, teszem hozzá. Így aztán végképp nem sok esély marad a kultúra beszippantására (arról nem is beszélve, hogy mennyire kevés idő marad minderre). Beigazolódnak a fent említett együttes szavai. A kör pedig ördögivé válik: minél inkább nem jutnak hozzá a kultúrához, annál kevésbé lesz hozzá közük, és annál kevésbé fogja érdekelni őket. Eltahósodnak. Marad a tálcán kínált, alapos agymosás: a degenerált tévéműsorok, az újságpapírra nyomtatott szemét. És ki lehet jelenteni, hogy, "hát kérem, hiába próbálkozunk itt a kultúrával, amikor az embereknek ez nem kell". Meg lehet vonni a kultúrától a támogatást. Sőt, el lehet menni addig, ameddig a versenyhivatal munkatársa a minap, aki kijelentette, a szépirodalom és a ponyva közti árkülönbségeken felhorkanva, hogy ez az egész kultúra egy szűk elit hobbija, és miért is kéne ezt dotálni államilag, ha nem piacképes. Eddig úgy tudtam, hogy az emberiség egyetemes műveltsége az emberiségé.
Furcsa dolgok várhatóak még, azt hiszem. Sajnos.
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 8. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
