Európa szíve
EU, 2006. április
Nemrég olvastam valahol, hogy az egyébként kitűnő Boban Markovic és rezesbandája többek közt azért is remek, mert elhozza hozzánk, "Európa szívébe" a Balkánt. Namármost, Magyarország azon esetben lehetne csak az imígyen megszemélyesített Európa szíve, ha a szív az ember bal térdkalácsának bal szélén helyezkedne el. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy elhozza hozzánk a Balkánt: érted, így megfogja, zsebre teszi és áthozza ide, a nagyon mélyen européer Ungarnba. Szerintem már mások is elég sokat hordtak át ide, aztán az európai szív érfalaira kicsapódott ez a sok "Balkán"-szubsztancia.
Bizonyára ez lehet az oka, hogy vannak olyan helyek, mint a Köki (Kőbánya-Kispest vonat- és metróállomás). A leírhatatlan mocsok, az elvetemült tervezésű bódék és a kétes egzisztenciák állandó jelenléte mellett itt található az a folyosó, amelyet egy az egyben lenyúltak a Szárnyas Fejvadász című filmben díszletnek. Csak nekünk Harrison Ford helyett koldus- és árusformákkal kell konfrontálódnunk, miközben a metrótól a buszpályaudvarig megyünk. A sci-fi érzést fokozzák a valahol titkosan meglapuló résekből váratlanul előtörő gőzfelhők is. A folyosó oldalfalai üvegre emlékeztető anyagból vannak, rajtuk évezredesnek tűnő kosz fekszik. Méghozzá abból a fajtából, amelyik nem látványosan, undorítóan elterülve trónol az üvegen. Nem. Visszafogott, homályos, de alapos ez a kosz. Olyan, amelyik beteríti az egész felületet, és soha nem lehet többé igazán eltakarítani onnan.
Szinte ikonszerűen van ebben a folyosóban összezsúfolva minden, ami balkáni, ami groteszk, ami undermagyar, subhuman. Melegítős, nagybajuszú cigányok üdvözlik egymást mellettünk kiabálva. Kolbászt esznek és dohányoznak, miközben egymás vállát veregetik. A különféle gyanús étkező és italozó egységekben, amelyek utunkat szegélyezik, nagyhangú és vásott arcú középkorúak isznak játékgépeket rángatva. Nemcsak este vagy délután, hanem mindig. Az embernek sokszor támadhat az az érzése, hogy ott laknak, és ki se jönnek onnan. Mint a Buñuel-filmben, Az öldöklő angyalban, bezárva, láthatatlan fallal elkerítve. A nyúzott arcú rendőrök közvetlen tőszomszédságában árulják az iskolakerülőnek látszó, láncdohányos srácok a petárdát, távcsövet, aranyórát, éppen mi az aktuális. Kopott ruháikon látszik, hogy a most trendi irányzat dél-albán piaci koppintásai, ám övükön ott függ a legújabb típusú mobiltelefon. Ha szóba állsz velük, kiderül, mindent meg tudnak szerezni, ha AK47-es géppisztolyra vágysz, azt is elintézik neked. Legalábbis azt mondják. A sarkokban összedobált kartonpapírokon fekvő, tompa arccal bámuló hajléktalanok, nem messze mellettük állnak a virágárus nénikék. Bátortalanul nyújtogatják mindenki felé szerény kis virágaikat, elhaló hangon könyörögve, hogy ugyan, fiatalember, vegye mán meg. Arckifejezésük körülbelül a "Szűz Mária szenvedései" és a "több sebből vérző, ketrecbe zárt vad" keresztezéséből születhetnek. Ám amikor a tapasztalatlan és teljesen részeg punk őket is megpróbálja letarhálni némi apróval, magabiztosan és megsemmisítő modorban hajtják el melegebb éghajlatra, majd testületileg összeállva nevetik ki hangosan, ahogy az káromkodva eltántorog, és belevész a tömegbe. Igazi káosz uralkodik, bejáratott, mindennapi, eleven őskáosz, és egyelőre nem úgy néz ki a dolog, mintha bárki is azt akarná mondani: "legyen világosság". Pedig fények vannak. Koszos, bántó neonfények. A neonnak egyébként is megvan az a remek szokása, hogy zsibbaszt. Furcsa tompaság lesz egy idő után úrrá az emberen, ha sokat tartózkodik neonnal világított helyiségben. De nagyon valószínű, hogy itt, ebben a tompaságban a neon csak a hab a tortán.
Egyszóval nem hinném, hogy nagyon verni kéne a mellünket, hogy mennyire Európa szíve vagyunk, amíg vannak olyan helyek, mint a Köki, a Moszkva tér, a Kelenföldi pályaudvar, a nyolcadik kerület (en bloc) stb. Vagy például a Nyugati pályaudvar azon aluljárója, amelyen át a Westendet közelíhetjük meg. Az ott már nem is Balkán, az már Ázsia. És akkor vidékre még nem is néztünk el. Pedig…
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 7. számában.
http://ikhok.elte.hu
Bizonyára ez lehet az oka, hogy vannak olyan helyek, mint a Köki (Kőbánya-Kispest vonat- és metróállomás). A leírhatatlan mocsok, az elvetemült tervezésű bódék és a kétes egzisztenciák állandó jelenléte mellett itt található az a folyosó, amelyet egy az egyben lenyúltak a Szárnyas Fejvadász című filmben díszletnek. Csak nekünk Harrison Ford helyett koldus- és árusformákkal kell konfrontálódnunk, miközben a metrótól a buszpályaudvarig megyünk. A sci-fi érzést fokozzák a valahol titkosan meglapuló résekből váratlanul előtörő gőzfelhők is. A folyosó oldalfalai üvegre emlékeztető anyagból vannak, rajtuk évezredesnek tűnő kosz fekszik. Méghozzá abból a fajtából, amelyik nem látványosan, undorítóan elterülve trónol az üvegen. Nem. Visszafogott, homályos, de alapos ez a kosz. Olyan, amelyik beteríti az egész felületet, és soha nem lehet többé igazán eltakarítani onnan.
Szinte ikonszerűen van ebben a folyosóban összezsúfolva minden, ami balkáni, ami groteszk, ami undermagyar, subhuman. Melegítős, nagybajuszú cigányok üdvözlik egymást mellettünk kiabálva. Kolbászt esznek és dohányoznak, miközben egymás vállát veregetik. A különféle gyanús étkező és italozó egységekben, amelyek utunkat szegélyezik, nagyhangú és vásott arcú középkorúak isznak játékgépeket rángatva. Nemcsak este vagy délután, hanem mindig. Az embernek sokszor támadhat az az érzése, hogy ott laknak, és ki se jönnek onnan. Mint a Buñuel-filmben, Az öldöklő angyalban, bezárva, láthatatlan fallal elkerítve. A nyúzott arcú rendőrök közvetlen tőszomszédságában árulják az iskolakerülőnek látszó, láncdohányos srácok a petárdát, távcsövet, aranyórát, éppen mi az aktuális. Kopott ruháikon látszik, hogy a most trendi irányzat dél-albán piaci koppintásai, ám övükön ott függ a legújabb típusú mobiltelefon. Ha szóba állsz velük, kiderül, mindent meg tudnak szerezni, ha AK47-es géppisztolyra vágysz, azt is elintézik neked. Legalábbis azt mondják. A sarkokban összedobált kartonpapírokon fekvő, tompa arccal bámuló hajléktalanok, nem messze mellettük állnak a virágárus nénikék. Bátortalanul nyújtogatják mindenki felé szerény kis virágaikat, elhaló hangon könyörögve, hogy ugyan, fiatalember, vegye mán meg. Arckifejezésük körülbelül a "Szűz Mária szenvedései" és a "több sebből vérző, ketrecbe zárt vad" keresztezéséből születhetnek. Ám amikor a tapasztalatlan és teljesen részeg punk őket is megpróbálja letarhálni némi apróval, magabiztosan és megsemmisítő modorban hajtják el melegebb éghajlatra, majd testületileg összeállva nevetik ki hangosan, ahogy az káromkodva eltántorog, és belevész a tömegbe. Igazi káosz uralkodik, bejáratott, mindennapi, eleven őskáosz, és egyelőre nem úgy néz ki a dolog, mintha bárki is azt akarná mondani: "legyen világosság". Pedig fények vannak. Koszos, bántó neonfények. A neonnak egyébként is megvan az a remek szokása, hogy zsibbaszt. Furcsa tompaság lesz egy idő után úrrá az emberen, ha sokat tartózkodik neonnal világított helyiségben. De nagyon valószínű, hogy itt, ebben a tompaságban a neon csak a hab a tortán.
Egyszóval nem hinném, hogy nagyon verni kéne a mellünket, hogy mennyire Európa szíve vagyunk, amíg vannak olyan helyek, mint a Köki, a Moszkva tér, a Kelenföldi pályaudvar, a nyolcadik kerület (en bloc) stb. Vagy például a Nyugati pályaudvar azon aluljárója, amelyen át a Westendet közelíhetjük meg. Az ott már nem is Balkán, az már Ázsia. És akkor vidékre még nem is néztünk el. Pedig…
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 7. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
