"Revans" vagy harmónia (Már megint férfi és nő…)
férfilét, párkapcsolat, 2006. április
Lerágott csont a téma, hogy a férfiak nem férfiasak, a nők nem nőiesek, és az egész párkeresés, szingliség, válások emelkedő száma, a szakítások könnyűsége, meg ami még eszünkbe jut, mind arra törekednek, hogy aláássák a világrendet, és nagy bizonytalanságba taszítsák a nemi szerepeket, ezzel együtt az emberi népet.
Mindenki meg van ijedve, ha még harminc éves korában is otthon lakik, vagy huszonakárhány évesen sem mondhatja el magáról, hogy lett volna valaha életében egy épkézláb szerelmi kapcsolata, közben mindent megtesz azért, hogy kellőképp "megértő" férfi legyen, vagy épp kellően "asszertív" nő.
Régi minták élnek a lélekben, és új minták körvonalazódnak a fejekben, s amikor a kettő találkozik, villámcsapás ér bennünket, ami a párkapcsolatokat, házasságokat és a lelki egyensúlyt porig égeti.
Néhányan azok közül, akik a mélyben búvárkodnak, egyenesen azzal a hajmeresztő, antimodern állítással jönnek elő, hogy a nőknek hagyományosan nincs annyi önbizalma, hogy életükért vállalni tudják a felelősséget – és itt elsősorban azokra a középkorú nőkre gondolnak, akik boldogtalan, érzelmileg üres házasságokban élnek – többnyire a "gyerekeik" kedvéért, de mégis inkább azért, mert nincs hova menniük. Nincs hova menniük, mert fizetést vagy állást nem kapnak, és mert nagyjából soha nem volt lehetőségük megtapasztalni, milyen "valahova" menni. A hagyomány szerint elviselni tanultak, és azt, hogy igényeiket kétféleképpen fejezhetik ki: üvöltve ("Én vagyok itt a konyhafal!", "Három órán át gyártottam az ebédet, és azt se mondtátok, hogy köszi!", "Én mosok, főzök, takarítok, munkába járok, és még így mertek beszélni velem!") vagy sehogy. Igényeiket ugyanis szégyellik, vagy nem ismerik, nem értik, és ezért higgadt hangon általában nehezükre esik kifejezésre juttatni őket. Azok, akik ma huszon- és harmincévesek: az ő lányaik és az ő életérzésüknek az örökösei is egyben. Sőt, ők (illetve mi vagyunk) a "revans", a visszavágás, az új női generáció, ami majd jól nem hagyja magát bedarálni, és jól független lesz… vagy mégsem?
A női lélek kollektív tudattalanja megszokta behódoló szerepét. A női lélek akkor a legfényesebb, ha maga fölé emelhet egy férfit. Ebben rejlik az ereje, a jósága, a befogadni tudása, a szépsége. Ebben rejlik a gyengéje is: ha a maga fölé emelt férfit mégsem bírja el. Azért, mert az túl "nagy" vagy éppen túl "kicsi" hozzá, hogy emelni lehessen. A nő tudta nélkül is mindenképp "alámegy“, és a férfitől várja a megoldásokat. Lelkében az alárendelődés útját keresi, mert az igazi nő abból nyeri a nőiséghez szükséges életerőt, hogy tiszteli a férfit – ha van miért! (A nők megkeményedésének egyik oka talán éppen az, hogy nem találják a világban a tiszteletreméltó férfit.)
Azzal, hogy maga fölé emeli, a nő felruházza a férfit hatalommal – a férfias erővel, amely kifelé, a világba sugárzik. A férfi emberségét az mutatja meg, mit kezd a hatalmával. Van, aki semmit, van, aki visszaél, van, aki átadja a nőnek – egyik sem vezet jóra. A nőnek természetesen vállalni kell a felelősséget a saját életéért, csakhogy ezt nem tudja megtenni, amíg egy férfi fel nem hatalmazza erre. Kezdetben minden nőt egy férfi hatalmaz fel a felelősségre – általában nem más, mint az édesapa. Magabiztos, "igazi nőnek" mondott, felelősségteljes lányok mind megkapták ezt a hatalmat tőle (vagy aki az ő szerepét játszotta az életükben).
Hogy lehet egy nőt felhatalmazni a magabiztosságra? Elismerve, hogy emancipált, belátva, hogy megérdemli a "sikert", éreztetve, hogy "tökös csaj"? Nem hiszem. Egy nő talán akkor ébred öntudatra és erőre, ha megkapja gyengesége felett a teljes elismerést. Ezt az "elismerést" tapasztalatom szerint sok férfi nemű értelmezi úgy tévesen, hogy akkor "tesz egy nőt nővé", ha jól fölékerekedik, ha jól megaszondja neki, ha irányítgatja. Vagy éppen ellenkezőleg, azzal tesz neki jót, ha megdicséri a modernségét, a "függetlenségét", meg hogy köp akkorát, káromkodik akkorát, mint a hímek, és ugyanúgy cipeli a csomagot, vagy irányít egy vállalatot, vagy kíséri haza a férfit, mint ő tenné. Meg lehet tanulni a férfimintát pillanatok alatt…
Talán egy férfi igazi feladata az, hogy ne tagadja az erejét. Ez teszi képessé az őszinte nagylelkűségre a nő iránt. A férfi nagylelkűségéből pedig megszületik a nő tisztelete, és a két erő egymást tartja – harmonikusan.
Amíg egy férfi önmagát, és azon belül saját férfiasságát megveti, hatalmáról nem vesz tudomást, vagy nem akarja megélni, vagy bírálja, vagy eldobná, vagy átadná, vagy éppen visszaél vele – addig nem képes erre a nagylelkűségre, és egyben képtelen arra, hogy a nőt felruházza a szükséges felelősséggel, így az nem érezhet iránta tiszteletet. Manapság a nők könnyen átveszik az irányítást, ha a férfiból kiérződik az önmegvetés. De egyetlen nő sem boldog, ha maga alá gyűri a párját.
Ha mégis létezne ilyen, akkor írjon nekem, legközelebb őt interjúvolom meg!
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 7. számában.
http://ikhok.elte.hu
Mindenki meg van ijedve, ha még harminc éves korában is otthon lakik, vagy huszonakárhány évesen sem mondhatja el magáról, hogy lett volna valaha életében egy épkézláb szerelmi kapcsolata, közben mindent megtesz azért, hogy kellőképp "megértő" férfi legyen, vagy épp kellően "asszertív" nő.
Régi minták élnek a lélekben, és új minták körvonalazódnak a fejekben, s amikor a kettő találkozik, villámcsapás ér bennünket, ami a párkapcsolatokat, házasságokat és a lelki egyensúlyt porig égeti.
Néhányan azok közül, akik a mélyben búvárkodnak, egyenesen azzal a hajmeresztő, antimodern állítással jönnek elő, hogy a nőknek hagyományosan nincs annyi önbizalma, hogy életükért vállalni tudják a felelősséget – és itt elsősorban azokra a középkorú nőkre gondolnak, akik boldogtalan, érzelmileg üres házasságokban élnek – többnyire a "gyerekeik" kedvéért, de mégis inkább azért, mert nincs hova menniük. Nincs hova menniük, mert fizetést vagy állást nem kapnak, és mert nagyjából soha nem volt lehetőségük megtapasztalni, milyen "valahova" menni. A hagyomány szerint elviselni tanultak, és azt, hogy igényeiket kétféleképpen fejezhetik ki: üvöltve ("Én vagyok itt a konyhafal!", "Három órán át gyártottam az ebédet, és azt se mondtátok, hogy köszi!", "Én mosok, főzök, takarítok, munkába járok, és még így mertek beszélni velem!") vagy sehogy. Igényeiket ugyanis szégyellik, vagy nem ismerik, nem értik, és ezért higgadt hangon általában nehezükre esik kifejezésre juttatni őket. Azok, akik ma huszon- és harmincévesek: az ő lányaik és az ő életérzésüknek az örökösei is egyben. Sőt, ők (illetve mi vagyunk) a "revans", a visszavágás, az új női generáció, ami majd jól nem hagyja magát bedarálni, és jól független lesz… vagy mégsem?
A női lélek kollektív tudattalanja megszokta behódoló szerepét. A női lélek akkor a legfényesebb, ha maga fölé emelhet egy férfit. Ebben rejlik az ereje, a jósága, a befogadni tudása, a szépsége. Ebben rejlik a gyengéje is: ha a maga fölé emelt férfit mégsem bírja el. Azért, mert az túl "nagy" vagy éppen túl "kicsi" hozzá, hogy emelni lehessen. A nő tudta nélkül is mindenképp "alámegy“, és a férfitől várja a megoldásokat. Lelkében az alárendelődés útját keresi, mert az igazi nő abból nyeri a nőiséghez szükséges életerőt, hogy tiszteli a férfit – ha van miért! (A nők megkeményedésének egyik oka talán éppen az, hogy nem találják a világban a tiszteletreméltó férfit.)
Azzal, hogy maga fölé emeli, a nő felruházza a férfit hatalommal – a férfias erővel, amely kifelé, a világba sugárzik. A férfi emberségét az mutatja meg, mit kezd a hatalmával. Van, aki semmit, van, aki visszaél, van, aki átadja a nőnek – egyik sem vezet jóra. A nőnek természetesen vállalni kell a felelősséget a saját életéért, csakhogy ezt nem tudja megtenni, amíg egy férfi fel nem hatalmazza erre. Kezdetben minden nőt egy férfi hatalmaz fel a felelősségre – általában nem más, mint az édesapa. Magabiztos, "igazi nőnek" mondott, felelősségteljes lányok mind megkapták ezt a hatalmat tőle (vagy aki az ő szerepét játszotta az életükben).
Hogy lehet egy nőt felhatalmazni a magabiztosságra? Elismerve, hogy emancipált, belátva, hogy megérdemli a "sikert", éreztetve, hogy "tökös csaj"? Nem hiszem. Egy nő talán akkor ébred öntudatra és erőre, ha megkapja gyengesége felett a teljes elismerést. Ezt az "elismerést" tapasztalatom szerint sok férfi nemű értelmezi úgy tévesen, hogy akkor "tesz egy nőt nővé", ha jól fölékerekedik, ha jól megaszondja neki, ha irányítgatja. Vagy éppen ellenkezőleg, azzal tesz neki jót, ha megdicséri a modernségét, a "függetlenségét", meg hogy köp akkorát, káromkodik akkorát, mint a hímek, és ugyanúgy cipeli a csomagot, vagy irányít egy vállalatot, vagy kíséri haza a férfit, mint ő tenné. Meg lehet tanulni a férfimintát pillanatok alatt…
Talán egy férfi igazi feladata az, hogy ne tagadja az erejét. Ez teszi képessé az őszinte nagylelkűségre a nő iránt. A férfi nagylelkűségéből pedig megszületik a nő tisztelete, és a két erő egymást tartja – harmonikusan.
Amíg egy férfi önmagát, és azon belül saját férfiasságát megveti, hatalmáról nem vesz tudomást, vagy nem akarja megélni, vagy bírálja, vagy eldobná, vagy átadná, vagy éppen visszaél vele – addig nem képes erre a nagylelkűségre, és egyben képtelen arra, hogy a nőt felruházza a szükséges felelősséggel, így az nem érezhet iránta tiszteletet. Manapság a nők könnyen átveszik az irányítást, ha a férfiból kiérződik az önmegvetés. De egyetlen nő sem boldog, ha maga alá gyűri a párját.
Ha mégis létezne ilyen, akkor írjon nekem, legközelebb őt interjúvolom meg!
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 7. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
