Szakítások (finoman, bunkón, okosan és láthatatlanul, esetleg sehogy)
párkapcsolat, 2006. március
Nem éppen a legudvariasabb dolog SMS-ben szakítani. Sőt, tapasztalataim szerint a közvélemény "bunkó dolognak" tartja. Ellenben, ha sem a személyes beszélgetés, sem a levél, sem a telefon nem vezet eredményre, kézenfekvő, és tömören egyszerű megoldásnak látszik, sőt, állítólag éppen a "bunkósága" miatt célravezető.
Mostanában sokaktól hallom, hogy "nehéz szakítani". Nem feltétlen a határozott szándék hiánya miatt, hanem mert a legtöbben nem szívesen bántják meg a partnerüket, ezért a lehető legkíméletesebb eszközt választják – a kedves, intim hangulatú "problémafeltáró" beszélgetést – ami gyakran ellenkező irányba sül el. Sokan ugyanis annyira kíméletesek, hogy azt se igen lehet kivenni a szavaikból, hogy szakítani akarnak, csak néhány félszót lehet elkapni holmi problémákról, "amiken változtatni kéne". Az a fél, aki nem szeretne szakítani, általában belekapaszkodik ezekbe a megváltoztatható dolgokba, és jól meg is ígéri, hogy ezentúl minden másképp lesz. Csakhogy kevesen hozakodnak elő éppen azzal az indokkal a barát vagy barátnő előtt, ami a szakítás valódi oka. (Azok ugyanis a legtöbbször túl egyszerű, vagy éppen ellenkezőleg: túl megfogalmazhatatlan dolgok.) Így aztán a másik fél hiába változtat, semmi nem javul. A partner pedig újabb és újabb dolgokat talál ki, amik "ebben a kapcsolatban nem működnek", mire a másik fél, aki nem akarja elhagyni a süllyedő hajót, újabb sürgős változtatásokba kezd, és a végén már azt se tudja, hogy is hívják eredetileg. De az biztos, hogy már annyit beleáldozott "javítandó" kapcsolatába, hogy semmiképp sem akarja elengedni.
Tapasztalatok szerint érdekes módon a "finom" módszerek kevésbé hatásosak, mint a drasztikus, de egyértelmű szakítások. Bár az ember azt gondolná, azzal okoz kisebb fájdalmat, ha a lehető legszelídebb módon mond nemet, mégis úgy tűnik, a bizonytalan helyzetek sokkal inkább megviselik valaki lelkét, mint egyetlen éles vágás. Bár ehhez is, mint mindenhez hozzá kell tenni: embere válogatja.
A többség mégis állítja, azokba a kapcsolatokba lehet leginkább "beleőrülni", amelyekben "húzd meg – ereszd meg" játék folyik, kétértelmű mondatokkal, többszörös szakításokkal és újra egymásra találásokkal. Annak is, aki kilépne már a kapcsolatból, gyakran van utólagos "szeretetrohama", amikor egy határozottan hangzó "nem" után mégis ő közeledik (szexuálisan vagy akárhogy). Válások esetében is gyakran előfordul (feltéve, hogy a felek beszélő viszonyban vannak és egyedül), hogy a házasságon kívül is rendszeresen lefekszenek egymással, sőt, ez a válás környékén rendszeresebb, mint előtte vagy jóval utána. Azt mondják erre a "szakértők", hogy amit a test nem engedett még el, azt a gondolat sem tudja igazán, és egy kapcsolatnak akkor van igazán vége, ha már a testek is egyértelműen nemet mondanak egymásra. Nem véletlen, hogy egyes pszichológusok úgy tartják, az érzelmeket sosem a szavak és a gondolatok, hanem a testek kommunikálják a legőszintébben.
Amíg egy szakítás alkalmával túl sok a könny és egymás ölelgetése (ezeket nevezik úgy, hogy "szép szakítások") addig gyanakodni lehet rá, hogy a felek racionális alapon döntöttek, és nem az érzéseikre hallgatva. S amíg ez így van – bármilyen okos is az ember – addig ott lebeg a "visszacsinálás" lehetősége, még akkor is, ha az állítólag "értelmetlen".
Aztán léteznek "csúnya szakítások", ahol sok a szitkozódás, a másik legapróbb hibáinak felhánytorgatása, valamint a telefonlecsapkodás és egymás pizsamáinak túszul ejtése folyik, nem ritkán a közeli barátok és családtagok neveinek nem éppen szeretetteljes emlegetésével fűszerezve. Furcsa mód ezeket – ha nem fajulnak el hosszú játékokká – mégis azért tartják "adaptívabbnak", mert felszabadítja azt a csalódott dühöt, amit minden szakítás (még a legszebb is!) okoz. Itt nem kérdés, ki a hibás – természetesen a másik – és nincs jobb annál, mintha nem kell bűntudatot érezni! Legalábbis eleinte. Mert titokban később mindenki felfedezi a maga sarát.
Vannak továbbá "láthatatlan szakítások". Ezek olyan modernek, mint egy szárnyasbetét, nem is lehet őket észrevenni! Akkor se, ha fejen állsz! Akárhogy is nézed, nem tudod felfedezni azt a pontot, ahol a kapcsolat megszakadt, csak azon kapod magad, hogy semmit sem látsz: a barátodat/barátnődet biztos nem… És mintha a telefonját se venné fel… Vagy csak álmodtad az egészet?
Ezenkívül érdemes megemlíteni az "okos szakításokat", ahol mintha egy láthatatlan jegyzőkönyvvezető is jelen lenne: "Kérem, jegyezzék le, hogy X.Y. nagyon intelligens fiatalember ezerszer átgondolva a különböző, már korábban megállapított tökéletesen ésszerű, Z. W. kisasszonnyal folytatott kapcsolata ellen szóló érveket, egy teljesen átgondolt és precízen összeszerkesztett nyilatkozatban kívánja kifejezésre juttatni, hogy Z. W. kisasszonyt csak meg akarta… ismerni, és ezért a vele folytatott kapcsolatot nem kívánja ennél huzamosabban is fenntartani." " Z. W., aki természetesen egyáltalán nem érez neheztelést, jóindulatú és minden kivetnivalót nélkülöző érveléssel ösztönzi X.Y. nagyon intelligens fiatalembert, hogy menjen a… hova akar."
És végül a lényeges kérdés: milyen közel kell lenni ahhoz, hogy egy befejezés már szakításnak minősüljön? Mi a helyzet a "csak viszonyokkal"? Azt mondják, a kizárólag testiségen alapuló ismeretségeket (elvileg) nem lehet kapcsolatnak tekinteni, ezért nem is indokolt a "szakítás".
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 6. számában.
http://ikhok.elte.hu
Mostanában sokaktól hallom, hogy "nehéz szakítani". Nem feltétlen a határozott szándék hiánya miatt, hanem mert a legtöbben nem szívesen bántják meg a partnerüket, ezért a lehető legkíméletesebb eszközt választják – a kedves, intim hangulatú "problémafeltáró" beszélgetést – ami gyakran ellenkező irányba sül el. Sokan ugyanis annyira kíméletesek, hogy azt se igen lehet kivenni a szavaikból, hogy szakítani akarnak, csak néhány félszót lehet elkapni holmi problémákról, "amiken változtatni kéne". Az a fél, aki nem szeretne szakítani, általában belekapaszkodik ezekbe a megváltoztatható dolgokba, és jól meg is ígéri, hogy ezentúl minden másképp lesz. Csakhogy kevesen hozakodnak elő éppen azzal az indokkal a barát vagy barátnő előtt, ami a szakítás valódi oka. (Azok ugyanis a legtöbbször túl egyszerű, vagy éppen ellenkezőleg: túl megfogalmazhatatlan dolgok.) Így aztán a másik fél hiába változtat, semmi nem javul. A partner pedig újabb és újabb dolgokat talál ki, amik "ebben a kapcsolatban nem működnek", mire a másik fél, aki nem akarja elhagyni a süllyedő hajót, újabb sürgős változtatásokba kezd, és a végén már azt se tudja, hogy is hívják eredetileg. De az biztos, hogy már annyit beleáldozott "javítandó" kapcsolatába, hogy semmiképp sem akarja elengedni.
Tapasztalatok szerint érdekes módon a "finom" módszerek kevésbé hatásosak, mint a drasztikus, de egyértelmű szakítások. Bár az ember azt gondolná, azzal okoz kisebb fájdalmat, ha a lehető legszelídebb módon mond nemet, mégis úgy tűnik, a bizonytalan helyzetek sokkal inkább megviselik valaki lelkét, mint egyetlen éles vágás. Bár ehhez is, mint mindenhez hozzá kell tenni: embere válogatja.
A többség mégis állítja, azokba a kapcsolatokba lehet leginkább "beleőrülni", amelyekben "húzd meg – ereszd meg" játék folyik, kétértelmű mondatokkal, többszörös szakításokkal és újra egymásra találásokkal. Annak is, aki kilépne már a kapcsolatból, gyakran van utólagos "szeretetrohama", amikor egy határozottan hangzó "nem" után mégis ő közeledik (szexuálisan vagy akárhogy). Válások esetében is gyakran előfordul (feltéve, hogy a felek beszélő viszonyban vannak és egyedül), hogy a házasságon kívül is rendszeresen lefekszenek egymással, sőt, ez a válás környékén rendszeresebb, mint előtte vagy jóval utána. Azt mondják erre a "szakértők", hogy amit a test nem engedett még el, azt a gondolat sem tudja igazán, és egy kapcsolatnak akkor van igazán vége, ha már a testek is egyértelműen nemet mondanak egymásra. Nem véletlen, hogy egyes pszichológusok úgy tartják, az érzelmeket sosem a szavak és a gondolatok, hanem a testek kommunikálják a legőszintébben.
Amíg egy szakítás alkalmával túl sok a könny és egymás ölelgetése (ezeket nevezik úgy, hogy "szép szakítások") addig gyanakodni lehet rá, hogy a felek racionális alapon döntöttek, és nem az érzéseikre hallgatva. S amíg ez így van – bármilyen okos is az ember – addig ott lebeg a "visszacsinálás" lehetősége, még akkor is, ha az állítólag "értelmetlen".
Aztán léteznek "csúnya szakítások", ahol sok a szitkozódás, a másik legapróbb hibáinak felhánytorgatása, valamint a telefonlecsapkodás és egymás pizsamáinak túszul ejtése folyik, nem ritkán a közeli barátok és családtagok neveinek nem éppen szeretetteljes emlegetésével fűszerezve. Furcsa mód ezeket – ha nem fajulnak el hosszú játékokká – mégis azért tartják "adaptívabbnak", mert felszabadítja azt a csalódott dühöt, amit minden szakítás (még a legszebb is!) okoz. Itt nem kérdés, ki a hibás – természetesen a másik – és nincs jobb annál, mintha nem kell bűntudatot érezni! Legalábbis eleinte. Mert titokban később mindenki felfedezi a maga sarát.
Vannak továbbá "láthatatlan szakítások". Ezek olyan modernek, mint egy szárnyasbetét, nem is lehet őket észrevenni! Akkor se, ha fejen állsz! Akárhogy is nézed, nem tudod felfedezni azt a pontot, ahol a kapcsolat megszakadt, csak azon kapod magad, hogy semmit sem látsz: a barátodat/barátnődet biztos nem… És mintha a telefonját se venné fel… Vagy csak álmodtad az egészet?
Ezenkívül érdemes megemlíteni az "okos szakításokat", ahol mintha egy láthatatlan jegyzőkönyvvezető is jelen lenne: "Kérem, jegyezzék le, hogy X.Y. nagyon intelligens fiatalember ezerszer átgondolva a különböző, már korábban megállapított tökéletesen ésszerű, Z. W. kisasszonnyal folytatott kapcsolata ellen szóló érveket, egy teljesen átgondolt és precízen összeszerkesztett nyilatkozatban kívánja kifejezésre juttatni, hogy Z. W. kisasszonyt csak meg akarta… ismerni, és ezért a vele folytatott kapcsolatot nem kívánja ennél huzamosabban is fenntartani." " Z. W., aki természetesen egyáltalán nem érez neheztelést, jóindulatú és minden kivetnivalót nélkülöző érveléssel ösztönzi X.Y. nagyon intelligens fiatalembert, hogy menjen a… hova akar."
És végül a lényeges kérdés: milyen közel kell lenni ahhoz, hogy egy befejezés már szakításnak minősüljön? Mi a helyzet a "csak viszonyokkal"? Azt mondják, a kizárólag testiségen alapuló ismeretségeket (elvileg) nem lehet kapcsolatnak tekinteni, ezért nem is indokolt a "szakítás".
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 6. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
